A legismertebb keresőprogram találati listájából kiderül, hogy bizony nem divat már a torkos csütörtök, a hernyó (nem a szőrös lárva, hanem a szintetikus drog), a válltömés, a házasság, a jó modor és számtalan egyéb dolog, ami egykor (talán nem is túl régen) divatosnak számított.

A divat egyik fő tulajdonsága, hogy változékony. Ami ma még divatos (trendi, menő), holnap talán ósdinak, elavultnak (gáznak, sőt vércikinek) számít. Nem csak a szélsebesen változó öltözködési divatra igaz ez, hanem szinte mindenre a világon: használati tárgyakra és zenei stílusokra, médiaműfajokra, ételreceptekre és kézműves technikákra; a sor vég nélkül folytatható.

A nyelv is szüntelenül változik. Új szavak tűnnek fel benne: belső keletkezésűek és más nyelvekből származó átvételek egyaránt. Bizonyos szavak, kifejezések viszont elavulnak, lassacskán kikopnak a használatból (Ön mikor mondta utoljára, hogy mángorló?). A világ alakulására a rétegnyelvek és a szleng gyorsabban reagál, míg a köznyelv és az irodalmi nyelv lassabban változik. Mi, nyelvhasználók pedig akarva akaratlan megszokjuk, alkalmazzuk, terjesztjük az újdonságokat. Vagy épp elutasítjuk azokat. Van, hogy felháborodunk egy-egy új kifejezés, szokatlan nyelvi fordulat hallatán és szép magyar nyelvünk tisztaságáért, jövőjéért kezdünk aggódni. Vajon kit vagy mit utasítunk el ilyenkor: egy szót, egy fogalmat, a világ változásának irányát vagy azokat a személyeket, akiket egyéni nyelvhasználatuk (és az ebből levezetett morális ítéletünk) ellenszenvessé tesz számunkra?

A nyelvi változások a szókészlet terén a legszembetűnőbbek. Nap mint nap találkozhatunk addig nem hallott szavakkal, kifejezésekkel, ezek egy része elterjed, divatossá válik. Természetesen, nem mindenki használja a neologizmusokat, de mivel a csapból is ezek folynak, elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülünk velük.

Terjedő jelenség a tegezés — egyúttal ez az egyik legtöbbet kritizált divatvonulat. Különösen az idősebbek szokták rossz néven venni, ha évtizedekkel fiatalabb ismeretlenek kérdezés nélkül letegezik őket. Legutóbb a Nők Lapja sztárújságírója szentelt teljes oldalas jegyzetet a témának. Mint írja, bosszantja Tegezőföld terjeszkedése, mivel a hivatalos stílushoz a magázást tartja megfelelő nyelvi formának. Ezzel szemben a hirdetések, plakátok szinte kivétel nélkül tegezve szólítják meg a fogyasztót, sőt újabban a netes bankügyintézés információs felületén sem kapja meg a kellő tiszteletet az ügyfél. Ráadásul a magázást is lehet rosszul csinálni: a tetszik kérni típusú formulákat például nem szívleli a szerző.

A rövidek és a durvák

Van, aki nem csupán a tegeződés általi túlzott bizalmaskodást veszi rossz néven, de azt is, hogy manapság sokan lerövidítik a szavakat. Az agyonszidott ubi és pari  afféle nyelvi cukiságok, az édibédi stílus példái. A megszokottabbá vált nasin vagy csokin viszont már kevesebben háborodnak fel.

A divatos rövidítések egy része elsősorban írott formában terjed. A sms és a chat átalakította a hagyományos üzenetkultúrát, mivel itt a kommunikáció gyorsasága, hatékonysága az elsődleges, amellett figyelembe kell venni a megszabott terjedelmet is. A rövidítések (vok = vagyok, pill = pillanat, thx = thanks (kösz), n. m. = nincs mit) és a hangulatjelek leegyszerűsítik az interakciót. Már a 2010-ben kiadott Retorikai lexikonban is helyet kapott az sms-retorika címszó, azóta pedig számos tanulmány vizsgálta, mik a sajátosságai ennek a közlésformának, illetve hogyan hat a szóbeli kommunikációra és a helyesírásra. Vannak, akik attól tartanak, hogy a gazdaságos szóhasználatra törekvő sms-nyelv terjedése a fiatalok szókincsének szegényedéséhez vezet, helyesírásukra nézve pedig egyenesen tragikus következményekkel jár. Ugyanakkor a legpesszimistább kritikusok is elismerik, hogy az sms és a chat kiváló terep a játékos és kreatív szövegalkotáshoz. Varró Dániel sms-versei a forma művészi felhasználásnak immár klasszikus példái:

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter
(sms #6, Szívdesszert)

És ha már bakker, beszéljünk a durva szavak terjedéséről (?) és a káromkodásokról. Gyakran hallani olyan véleményeket, hogy főként a fiatalok nyelvhasználata egyre igénytelenebb, durvább, megbotránkoztatóbb. Pedig a nyelvünk nem dúskál a durva szavakban, A magyar nyelv értelmező szótárának 59 000 címszava közül kevesebb mint 100 kapott ilyen minősítő jegyet (ebből két szó tévesen; külön érdekes, hogy durvának számít a trampli és a kivénül is). Aki előszeretettel használ durva szavakat, az talán káromkodik is, és közben akár a túlvilági hatalmakat is szóba hozza. Lehet, hogy nem sejti,  de ezzel nem csupán az indulatát fejezi ki, hanem szimbolikus bálványtörést is véghezvisz: megbünteti az isteneket, amiért nem segítették hozzá a kitűzött cél eléréséhez. Tehát egyfajta atavisztikus beidegződés jut felszínre ilyenkor. Persze, előfordul, hogy csak úgy l’art pour l’art káromkodik valaki vagy megszokásból használ durva szavakat. Nemrég elhunyt jeles nyelvészünk, Benkő Loránd szerint „A durva szók használata … már nem heves érzelmek, erős felindulás nyelvi lecsapódása (legalábbis elsősorban nem az). Sokkal inkább egy magatartási forma, a modernség, korszerűség tartozékának vélt megnyilatkozási eszköz, főleg az ifjúság és a női nem körében elharapózott divatjelenség.” Mielőtt afféle töltelékszóként használnánk a bakkert vagy a basszust, esetleg káromkodnánk egy ízeset (bármiféle okból vagy indíttatásból), jusson eszünkbe, hogy ezt azért tehetjük meg komolyabb következmények nélkül, mert a sors kegyeltjeiként a 21. században élünk. Még a 18. század végén is halállal büntethették ugyanis a káromkodókat. Debreczenyi Jánosnét 1792-ben a miatt ítélték fővesztésre, mert „szidta férjének a Krisztusát  s azonkívül sok teremtettet is mondott, kutya-attával, kutya-teremtettével is szüntelen káromkodott.”

Idegen szavak, nyelvi celebek meg a zsírszegény szleng

Ha népszerűségi versenyt rendeznénk a nyelvi divatjelenségek és újdonságok számára, az idegen szavak valószínűleg a sereghajtók közt végeznének. Pedig idegen szavakat mindenki használ, az is, aki utálja őket. Nem csupán amiatt, mert a magyar szókészlet egy jelentős része eleve átvétel, még ha már nem érzékeljük is ezeknek a szavaknak az idegenségét (ezeket nevezzük jövevényszavaknak), hanem az új fogalmak globális terjedésének tempója miatt. Amikor eljut hozzánk egy új fogalom, általában az eredeti megnevezését használjuk, hiszen még nincs rá magyar szavunk. A 2000-es évektől az informatikával kapcsolatos idegen kifejezések tömegesen jelentek meg a nyelvünkben. Nem is olyan régen még kevesen hitték, hogy a home page megnevezést felváltja majd a honlap, a helpet a súgó, viszont mindeddig hiába próbálták magyar megfelelővel helyettesíteni a chatet vagy az e-mailt (utóbbival kapcsolatban a villanypostát, drótpostát javasolták a nyelvészek). Egyaránt mondunk komputert és számítógépet és a klaviatúra is használatban maradt a billentyűzet mellett.

Elsősorban a kereskedelemben előforduló újabb szokás, hogy az eladó személyes névmást használ tárgyak megnevezésére. Ő egyedi darab. Ő lesz az, akit keres. Ő a legújabb modellünk. Ön ellen tud állni a megszemélyesített csodaárunak? Vagy épp a személyes névmás szokatlan használata — és  a mögöttes manipulációs szándék — miatt fordul ki az üzletből?

Ha egy termékre élőlényként utalnak, akkor az biztosan félelmetesen jó vagy borzasztóan jó. Újabban gyakran előfordul ugyanis, hogy negatív érzelmi töltetű szavakat használunk, hogy kifejezzük valaminek az intenzitását. Ha trendkövetően akarunk hangot adni az elragadtatásunknak, olyan új szavak is a rendelkezésünkre állnak, mint a király, zsír, cool, fullos, tutkeráj, sirály, atom, illetve ezek összetételei (zsírkirály) stb. Igaz, hogy a felsorolt, szlengből vett jelzők eléggé tünékenyek. Pár éve még szinte minden, ami nagyon jónak számított, király és/vagy zsír volt (természetesen, elsősorban a szlenget használók körében), mára azonban mintha veszítettek volna népszerűségükből ezek az új szavak. Talán már ki is mentek a divatból?

Ha van új lexémánk, ami megérdemli a Napjaink nyelvi celebje címet, az a kimaxol ige. Lépten-nyomon olvashatjuk, hogy X. Y. kimaxol valamit vagy felszólítanak bennünket, hogy legyünk mi magunk a kimaxolás véghezvivői. A kifejezés először 2003-ban bukkant fel egy fórumbejegyzésben, azóta pedig szédületes karriert futott be. Nem tudni, lesz-e ilyen szerencséje a beleáll igének, mindenesetre a sajtó nyelvét már meghódította (pl.: „Mert amikor helyzet van, akkor abba beleállunk, akkor is, ha eredetileg egészen másképp terveztük.”, Éva magazin, 2017. március). Az új igekötő+ige összetételek egyébként is divatosak, a fiatalok nyelvhasználatában kiváltképp nagy változatosságban fordulnak elő. Pár éve még sokan a bevállal igén hüledeztek, de van már beájul, benéz (téved, hibát követ el jelentésben), bealszik, befigyel, beújít igénk is, hogy csak a be- előtagúakat közül említsünk néhányat. Az irodalomban is számos példa akad új igekötős szavak létrehozására, Kassák Lajos például a jelentéssűrítés és a tömörítés eszközeiként alkotta meg verseiben az olyan egyéni leleményeket, mint a fölfáj, a lekönnyezett vagy az ámult rá. Mielőtt tehát csípőből elutasítanánk az új alakokat, gondoljuk át, hogyan módosítják az igekötők az igéjük jelentését. Elképzelhető, hogy új perspektívák nyílnak meg előttünk.

Végső soron pedig úgyis rajtunk, nyelvhasználókon múlik, hogy melyik divatszó bizonyul maradandónak, gyökeresedik meg a nyelvünkben és melyik merül végleg feledésbe.

Mennyire ismeri a divatszókat? Töltse ki ezt a rövid tesztet, és kiderül.