muvhaz

Gyűrött vászoningben görnyed a félig teleírt papíros fölé, szájában cigaretta, esetleg pipa, karikás szemekkel, gondterhelt arckifejezéssel mered a kéziratára. Vagy: veszettül csépeli az írógépet, asztalán whiskys poharak. Vagy: divatos Ikea-párnácskán nyugvó laptopján futtatja ujjait, miközben ezüstszürke macskája figyeli az ablakpárkányról. Általában ügyesen beállított fotók nyomán alakul ki bennünk valamifajta elképzelés, milyen is a tipikus író. Hogy mit csinál, azt meg úgyis tudjuk: természetesen, egyfolytában ír. Éjt nappallá téve. Legfeljebb szerkeszt, fordít, esetleg korrektúráz.

Vagy veri a vasat. Könyvet köt. Hajórakományt pakol. Biciklialkatrészt eszkábál.

Íme, a szellem emberei, akik nem rettentek meg a fizikai munkától. Némelyikük jobb híján, s volt, aki kényszerből lett melós hosszabb-rövidebb időre. De olyan is akadt, akit egyszerűen elbűvölt az izzó vas látványa.

Kassák Lajos, a vasmunkás

A magyar avantgárd legismertebb képviselője, író, költő, szerkesztő-lapalapító, aktivista és képzőművész — ez mind egy személyben Kassák Lajos, a 20. századi magyar művészet különc zsenije. Autodidakta, hisz nagyon hamar ráunt az iskolára. A gimnázium másodévében több tárgyból is megbukott, s bár pótvizsgázhatott volna, nem állt szándékában folytatni a tanulást. Hiába reménykedtek a szülei, hogy jó eszű gyerekükből pap vagy legalábbis diplomás ember lesz, az önfejű kiskamasz lakatosinasnak állt. Az se szegte kedvét, hogy a fizikai megpróbáltatások mellett társai gúnyolódását és gonoszkodását is el kellett viselnie. S hogy a fizikai munkához való vonzódása nem csak valami hirtelen jött, naiv fellángolás volt, azt későbbi visszaemlékezési is bizonyítják: „…a vas és a tűz után vágyakoztam, nagyszerű elképzeléseim… voltak arról az intenzív és erőszakos munkafolyamatról, ahogyan, mondjuk, egy kovácslegény tűzbe teszi a vasrudat, aztán fehérizzón rácsapja az üllőre, és kemény ütlegeléssel lámpavasat, kocsitengelyt vagy szép S-alakzatot formál belőle…” (Anyám címére).  Önéletrajzi regényében pedig így emlékszik vissza a kamaszkori motivációra, amely a fizikai munkához vezette: „Ha egyáltalában erotikus, tiszta szerelemmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek” (Egy ember élete).

Később győri és angyalföldi gyárakban dolgozott vasmunkásként, sztrájkokban és munkástüntetésekben vett részt, emiatt elbocsájtották. A kétkezi munkások világától viszont azután sem szakadt el, hogy végleg elkötelezte magát az irodalom mellett: a társadalmi valóság feltárását és alakítását fontos feladatának tartotta íróként és lapszerkesztőként is, széleskörű aktivista programjának pedig ez jelentette a sarkpontját.

Illyés Gyula, a könyvkötő

A 20. század elejének kulturális-művészeti epicentruma, a mindig megújuló, nyüzsgő Párizs mágnesként vonzotta az európai fiatal művészeket, köztük a magyarokat is. Már Ady lelkében is kis rőzse-dalokat gyújtott a lenyűgöző város. Az ifjú Kassák néhány évvel később, kalandos vándorlásai során jutott el Párizsba, s úti élményeit nagy ívű szabadversben örökítette meg. Illyés Gyula viszont politikai okokból — munkásmozgalmi tevékenységének várható megtorlása miatt — hagyta el a hazáját. Úgy tervezte, nyugati utazásainak csupán az egyik állomása lesz a francia főváros. Végül 5 évig maradt Párizsban.

Több mint 4 hónapba telt, míg odaért, közben alkalmi munkákból tartotta fenn magát, s teremtette elő az továbbutazás költségeit. Párizsban aztán az első időkben magyar emigránsoknak adott francia nyelvórákat szállásért cserében, s amellett rakodómunkásként dolgozott a kikötőben. A helyi magyar munkásmozgalom kultúrfelelőseként dalszövegeket és színdarabokat írt a műkedvelő csoportoknak. Elkötelezettsége azonban bajba is sodorta, az egyik önképzőköri tag ugyanis feljelentette, mondván klerikális kifejezésekkel bomlasztja az ideológiai egységet, mikor a próbákon olyasmiket mond elégedetlensége kifejezésére, hogy  „a fájdalmas hétszentségét” és „boldogságos Szűz Mária”.

 Közben egyetemi előadásokat látogatott, tökéletesítette nyelvtudását, fordított, írt és megismerkedett a kor legjelentősebb francia avantgárd művészeivel: Louis Aragonnal, Paul Éluarddal, Tristan Tzaraval, André Bretonnal és Jean Cocteauval. Időközben pedig állandó munkát kapott egy könyvkötő műhelyben, ahol kitanulta a szakma csínját-bínját.

Párizsi évei alatt egyszerre volt tanár, költő és munkás. Kivételes munkabírással rendelkezett, ahogy egykori lakótársa később elmesélte, akár napi 12—15 órát is képes volt dolgozni. 1926-ban lett vége ennek az intenzív, élményekben gazdag párizsi életnek, amikor az író úgy döntött, hazatér Magyarországra. Emlékeit a Hunok Párisban című memoárjában vetette papírra.

Hamvas Béla, raktáros

A kultuszteremtő író és bölcselő fordulatokkal teli élete során sok mindent megélt. Többször megjárta a frontot, kitanulta a cukrászmesterséget, szerkesztett, írt és itthon szinte példátlan intenzitással kutatta a keleti filozófiákat és irodalmat. Egy bombatalálat megsemmisítette a kéziratait és személyes vagyontárgyait, s amikor végre úgy tűnt, egyenesbe ért — megnősült, volt munkája —, polémiája Lukács Györggyel megpecsételte a további sorsát. Elveszti állását és nem publikálhat. Hiába váltja a ki a földműves igazolványt, a gyanakvó hatalom utánanyúl, s kénytelen állást vállalni. Így lesz belőle raktáros és gondnok az Erőmű Beruházási Vállalat vidéki építkezésein. Szabadidejében — meg a munkaidő üres perceiben — olvas, fordít, jegyzeteket készít, szanszkritul és héberül tanul. Ha rajtakapják, jön a megrovás, képességeit viszont nem vonják kétségbe, és az adott körülmények között lehetséges módokon hasznosítják is: ő készíti fel főnökét az érettségire és a munkahelyi ünnepségeken klasszikus zongoradarabokat játszik nagy sikerrel.

Pár év múlva megpróbál visszatérni a fővárosba, könyvtári munkára pályázik, eleinte hiába,  később viszont meggondolja magát, s marad inkább raktáros, egészen a nyugdíjazásig. Mikor végre visszatérhet otthonába, már betegségek gyötrik, élete utolsó éveiben kis gyümölcsösét gondozza és folytatja az írást, amit a legalkalmatlanabb körülmények közt sem hagyott félbe.

Tersánszky Józsi Jenő, a feltaláló

Ma talán kevesebben olvassák Tersánszky népszerű műveit (pl. a Kakuk Marcit), mint a maga korában s a 20. század második felében. Lassacskán az is feledésbe merül, hogy az író élete legalább olyan színes és kalandos volt, mint bohém hőseié. Az irodalom határain kívül, zenészként és kabarészerzőként is sikereket aratott, ráadásul maga készítette előadásai díszleteit. Tele volt tervekkel, mindig törte a fejét valamin, de nem kizárólag jól formált szövegeken, mint írótársai zöme. Ha 100 évvel később születik, sikeres dizájner vagy fejlesztő mérnök lehetett volna. Bár az is elképzelhető, hogy találmányait a 21. század ugyanúgy értetlenkedve fogadná, mint a saját kora.

Nem tartotta magát zseniális zenésznek, de jól és szívesen játszott, s a zenéléshez saját hangszert alkotott, az ún. avar sípot. Habár az inspirációt a múltból merítette, régészeti adatok híján mégis leginkább a képzeletére támaszkodhatott. Tervezett ezen kívül egy összehajtható csónakot is, de a legígéretesebbnek technikai újítását tartotta: egy merőben új és egyedi elgondolás alapján készült bicikliféket. Az inspirációt saját balesete nyújtotta, amikor a hirtelen fékezés következtében lerepült a kerékpárjáról. A történtek miatt a nem megfelelően funkcionáló fékrendszert hibáztatta. Némi töprengés és kísérletezés árán épített egy új, egyszerű szerkezetet, amely a saját használat során nagyszerűen bevált. A lelkes feltaláló felajánlotta újítását egy vállalatnak, majd szabadalmaztatni próbálta, de sehol nem járt sikerrel. Voltak ugyan, akik láttak fantáziát a sorozatgyártásban, de ezek a támogatók valójában semmit se tehettek az ügy érdekében. A legnagyobb kudarc akkor érte az amatőr feltalálót, mikor egy lelkes, ismeretlen kerékpárost nem volt képes meggyőzni találmánya hasznossága felől. Keserű következtetéseket vont le az emberi természetre vonatkozóan, tapasztalatait pedig megírta  Egy biciklifék története című kötetében.

Illyés Gyula, Tersánszky kortársa és barátja, verssel köszöntötte a sziporkázó elméjű, sokoldalú művészt:

Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester!
Építsd hordozható csónakjaidat,
törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken,
- szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet, te, teljes ember!

(Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz - A jubiláló Tersánszkynak)