Magyar írók esetei a kétkezi munkával

Gyűrött vászoningben görnyed a félig teleírt papíros fölé, szájában cigaretta, esetleg pipa, karikás szemekkel, gondterhelt arckifejezéssel mered a kéziratára. Vagy: veszettül csépeli az írógépet, asztalán whiskys poharak. Vagy: divatos Ikea-párnácskán nyugvó laptopján futtatja ujjait, miközben ezüstszürke macskája figyeli az ablakpárkányról. Általában ügyesen beállított fotók nyomán alakul ki bennünk valamifajta elképzelés, milyen is a tipikus író. Hogy mit csinál, azt meg úgyis tudjuk: természetesen, egyfolytában ír. Éjt nappallá téve. Legfeljebb szerkeszt, fordít, esetleg korrektúráz.

Vagy veri a vasat. Könyvet köt. Hajórakományt pakol. Biciklialkatrészt eszkábál.

Íme, a szellem emberei, akik nem rettentek meg a fizikai munkától. Némelyikük jobb híján, s volt, aki kényszerből lett melós hosszabb-rövidebb időre. De olyan is akadt, akit egyszerűen elbűvölt az izzó vas látványa.

Kassák Lajos, a vasmunkás

A magyar avantgárd legismertebb képviselője, író, költő, szerkesztő-lapalapító, aktivista és képzőművész — ez mind egy személyben Kassák Lajos, a 20. századi magyar művészet különc zsenije. Autodidakta, hisz nagyon hamar ráunt az iskolára. A gimnázium másodévében több tárgyból is megbukott, s bár pótvizsgázhatott volna, nem állt szándékában folytatni a tanulást. Hiába reménykedtek a szülei, hogy jó eszű gyerekükből pap vagy legalábbis diplomás ember lesz, az önfejű kiskamasz lakatosinasnak állt. Az se szegte kedvét, hogy a fizikai megpróbáltatások mellett társai gúnyolódását és gonoszkodását is el kellett viselnie. S hogy a fizikai munkához való vonzódása nem csak valami hirtelen jött, naiv fellángolás volt, azt későbbi visszaemlékezési is bizonyítják: „…a vas és a tűz után vágyakoztam, nagyszerű elképzeléseim… voltak arról az intenzív és erőszakos munkafolyamatról, ahogyan, mondjuk, egy kovácslegény tűzbe teszi a vasrudat, aztán fehérizzón rácsapja az üllőre, és kemény ütlegeléssel lámpavasat, kocsitengelyt vagy szép S-alakzatot formál belőle…” (Anyám címére).  Önéletrajzi regényében pedig így emlékszik vissza a kamaszkori motivációra, amely a fizikai munkához vezette: „Ha egyáltalában erotikus, tiszta szerelemmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek” (Egy ember élete).

irodalom 20. század munkasprint

Később győri és angyalföldi gyárakban dolgozott vasmunkásként, sztrájkokban és munkástüntetésekben vett részt, emiatt elbocsájtották. A kétkezi munkások világától viszont azután sem szakadt el, hogy végleg elkötelezte magát az irodalom mellett: a társadalmi valóság feltárását és alakítását fontos feladatának tartotta íróként és lapszerkesztőként is, széleskörű aktivista programjának pedig ez jelentette a sarkpontját.

Illyés Gyula, a könyvkötő

A 20. század elejének kulturális-művészeti epicentruma, a mindig megújuló, nyüzsgő Párizs mágnesként vonzotta az európai fiatal művészeket, köztük a magyarokat is. Már Ady lelkében is kis rőzse-dalokat gyújtott a lenyűgöző város. Az ifjú Kassák néhány évvel később, kalandos vándorlásai során jutott el Párizsba, s úti élményeit nagy ívű szabadversben örökítette meg. Illyés Gyula viszont politikai okokból — munkásmozgalmi tevékenységének várható megtorlása miatt — hagyta el a hazáját. Úgy tervezte, nyugati utazásainak csupán az egyik állomása lesz a francia főváros. Végül 5 évig maradt Párizsban.

Több mint 4 hónapba telt, míg odaért, közben alkalmi munkákból tartotta fenn magát, s teremtette elő az továbbutazás költségeit. Párizsban aztán az első időkben magyar emigránsoknak adott francia nyelvórákat szállásért cserében, s amellett rakodómunkásként dolgozott a kikötőben. A helyi magyar munkásmozgalom kultúrfelelőseként dalszövegeket és színdarabokat írt a műkedvelő csoportoknak. Elkötelezettsége azonban bajba is sodorta, az egyik önképzőköri tag ugyanis feljelentette, mondván klerikális kifejezésekkel bomlasztja az ideológiai egységet, mikor a próbákon olyasmiket mond elégedetlensége kifejezésére, hogy  „a fájdalmas hétszentségét” és „boldogságos Szűz Mária”.

 Közben egyetemi előadásokat látogatott, tökéletesítette nyelvtudását, fordított, írt és megismerkedett a kor legjelentősebb francia avantgárd művészeivel: Louis Aragonnal, Paul Éluarddal, Tristan Tzaraval, André Bretonnal és Jean Cocteauval. Időközben pedig állandó munkát kapott egy könyvkötő műhelyben, ahol kitanulta a szakma csínját-bínját.

irodalom 20. század munkasprint

Párizsi évei alatt egyszerre volt tanár, költő és munkás. Kivételes munkabírással rendelkezett, ahogy egykori lakótársa később elmesélte, akár napi 12—15 órát is képes volt dolgozni. 1926-ban lett vége ennek az intenzív, élményekben gazdag párizsi életnek, amikor az író úgy döntött, hazatér Magyarországra. Emlékeit a Hunok Párisban című memoárjában vetette papírra.

Hamvas Béla, raktáros

A kultuszteremtő író és bölcselő fordulatokkal teli élete során sok mindent megélt. Többször megjárta a frontot, kitanulta a cukrászmesterséget, szerkesztett, írt és itthon szinte példátlan intenzitással kutatta a keleti filozófiákat és irodalmat. Egy bombatalálat megsemmisítette a kéziratait és személyes vagyontárgyait, s amikor végre úgy tűnt, egyenesbe ért — megnősült, volt munkája —, polémiája Lukács Györggyel megpecsételte a további sorsát. Elveszti állását és nem publikálhat. Hiába váltja a ki a földműves igazolványt, a gyanakvó hatalom utánanyúl, s kénytelen állást vállalni. Így lesz belőle raktáros és gondnok az Erőmű Beruházási Vállalat vidéki építkezésein. Szabadidejében — meg a munkaidő üres perceiben — olvas, fordít, jegyzeteket készít, szanszkritul és héberül tanul. Ha rajtakapják, jön a megrovás, képességeit viszont nem vonják kétségbe, és az adott körülmények között lehetséges módokon hasznosítják is: ő készíti fel főnökét az érettségire és a munkahelyi ünnepségeken klasszikus zongoradarabokat játszik nagy sikerrel.

irodalom 20. század munkasprint

Pár év múlva megpróbál visszatérni a fővárosba, könyvtári munkára pályázik, eleinte hiába,  később viszont meggondolja magát, s marad inkább raktáros, egészen a nyugdíjazásig. Mikor végre visszatérhet otthonába, már betegségek gyötrik, élete utolsó éveiben kis gyümölcsösét gondozza és folytatja az írást, amit a legalkalmatlanabb körülmények közt sem hagyott félbe.

Tersánszky Józsi Jenő, a feltaláló

Ma talán kevesebben olvassák Tersánszky népszerű műveit (pl. a Kakuk Marcit), mint a maga korában s a 20. század második felében. Lassacskán az is feledésbe merül, hogy az író élete legalább olyan színes és kalandos volt, mint bohém hőseié. Az irodalom határain kívül, zenészként és kabarészerzőként is sikereket aratott, ráadásul maga készítette előadásai díszleteit. Tele volt tervekkel, mindig törte a fejét valamin, de nem kizárólag jól formált szövegeken, mint írótársai zöme. Ha 100 évvel később születik, sikeres dizájner vagy fejlesztő mérnök lehetett volna. Bár az is elképzelhető, hogy találmányait a 21. század ugyanúgy értetlenkedve fogadná, mint a saját kora.

Nem tartotta magát zseniális zenésznek, de jól és szívesen játszott, s a zenéléshez saját hangszert alkotott, az ún. avar sípot. Habár az inspirációt a múltból merítette, régészeti adatok híján mégis leginkább a képzeletére támaszkodhatott. Tervezett ezen kívül egy összehajtható csónakot is, de a legígéretesebbnek technikai újítását tartotta: egy merőben új és egyedi elgondolás alapján készült bicikliféket. Az inspirációt saját balesete nyújtotta, amikor a hirtelen fékezés következtében lerepült a kerékpárjáról. A történtek miatt a nem megfelelően funkcionáló fékrendszert hibáztatta. Némi töprengés és kísérletezés árán épített egy új, egyszerű szerkezetet, amely a saját használat során nagyszerűen bevált. A lelkes feltaláló felajánlotta újítását egy vállalatnak, majd szabadalmaztatni próbálta, de sehol nem járt sikerrel. Voltak ugyan, akik láttak fantáziát a sorozatgyártásban, de ezek a támogatók valójában semmit se tehettek az ügy érdekében. A legnagyobb kudarc akkor érte az amatőr feltalálót, mikor egy lelkes, ismeretlen kerékpárost nem volt képes meggyőzni találmánya hasznossága felől. Keserű következtetéseket vont le az emberi természetre vonatkozóan, tapasztalatait pedig megírta  Egy biciklifék története című kötetében.

irodalom 20. század munkasprint

Illyés Gyula, Tersánszky kortársa és barátja, verssel köszöntötte a sziporkázó elméjű, sokoldalú művészt:

Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester!
Építsd hordozható csónakjaidat,
törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken,
- szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet, te, teljes ember!

(Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz - A jubiláló Tersánszkynak)

2 Tovább

Nők a ringben

A női ökölvívás megítélése máig megosztja a közvéleményt. Sokak szerint ez a küzdősport túl durva, veszélyes és erőszakos ahhoz, hogy a gyengébbik is nem űzze. Vannak, akik a nők részvételi szándékát modernkori divathóbortnak, afféle feminista bizonyítási kényszernek tartják. Elég azonban pár pillantást vetnünk az ökölvívás történetére, hogy lássuk, a nők jelenléte ebben a sportágban egyáltalán nem újkeletű.

Felvették a kesztyűt

Elizabeth Wilkinson, az első ismert női bokszoló 1722-ben nyilvánosan, újsághirdetés útján hívta ki ellenfelét, Hannah Heyfiledet. Wilkinson amúgy férfiak ellen is kiállt, szintén bokszoló férjével pedig párban is vállaltak meccseket. Az öklözés akkoriban meglehetősen szabad stílusban zajlott, puszta kézzel estek egymásnak az ellenfelek, megengedett volt a rúgás, a térdelés és a birkózás. A karmolások és tépések elkerülése végett egy-egy pénzérmét tartottak a markukban a versenyzők (ráadásul így nagyobb erővel üthettek). Wilkinson teljes testfelületet borító öltözékben bokszolt, ezzel is hangsúlyozva sportolói mivoltát (a férfiakat szórakozató női csetepatékon a résztvevők általában toplessben verekedtek). S habár elismert és népszerű személyiség volt a maga korában, ez önmagában kevésnek bizonyult: a női ökölvívás megítélése továbbra is ellentmondásos maradt Angliában. A megcsontosodott erkölcsű viktoriánus kor pedig nem véletlenül hagyta figyelmen kívül a sikeres előzményeket: végleg le akart számolni a női boksszal és tiltó rendeletet hozott ellene.

Ez alatt Amerikában egyre népszerűbbé vált az ökölvívás a nők körében. Az1867-ben bevezetett új szabályozások nagy előrelépést jelentettek a sportág történetében: kötelezővé tették a kesztyű használatát a mérkőzéseken, meghatározták a szorító méretét, a menetek és a pihenők hosszát, megtiltották a fogást és a birkózást. Az első hivatalos női mérkőzés 1876-ban zajlott le a New York-i Hills Theaterben Nell Saunders és Rose Harland között. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a díj egy ezüst vajtartó volt.

Az újkori olimpiai játékokon 1904-ben debütált az ökölvívás, kétnemű sportágként. Akkor talán még kevesen sejtették, hogy az első szereplés után több mint 100 évnek kell eltelnie, míg a nők ismét bokszolhatnak az ötkarikás játékokon.

pofon
 olympic.org

Nem dobták be a törölközőt

A 20. század első évtizedeiben a tehetősebb amerikai családok szívesen küldték bokszedzésre lányaikat. Elsősorban nem sportkarrierben reménykedtek, inkább önvédelmi és egészség-megőrzési céllal járatták gyermekeiket a bostoni sportklubokba. Az 1930-40-es évekre aztán a sportág imázsa megkopott. A korabeli fotókon a bokszolást imitáló nők lenge ruhában, nemegyszer magas sarkúban, lágy fények közt és erotikusnak szánt beállításokban tűnnek fel.

pofon
Blogspot Vintage Everyday

Az 1920-ban megalakuló FIBA (Federation International Boxing Amateur), az első nemzetközi ökölvívó szövetség nem ismerte el a nők részvételét a sportágban. Kizárólag férfi sportolók felkészítésével és versenyeztetésével foglalkozott az 1925-ben létrejött Magyar Ökölvívó Szövetség is.

Ennek ellenére az amatőr női öklözők egyre nagyobb publicitást kaptak, főleg az USA-ban. A minden sztereotípiát felülíró Barbara Buttrick (autodidaktaként tanult meg bokszolni, magassága a 160 cm-t sem érte el és férfiak ellen is ringbe szállt) 1954-es mérkőzését a nemzeti televízió is közvetítette, első alkalommal a sportág történetében. Azokban a tagállamokban, ahol a nők nem léphettek szorítóba, számos sportoló pert indított az engedély megszerzéséért. Az első peres úton szerzett engedélyt 1975-ben állították ki Nevadában, tulajdonosa Caroline Svedsen volt. Az ő példája nyomán egyre többen fordultak a bírósághoz, s a kor legnagyobb női bunyósai sorra kapták meg a lehetőséget, hogy legálisan léphessenek a szorítóba. Mérföldkőnek számított Eva Shain esete, ő volt az első női bíró, aki férfi ökölvívó bajnokságon pontozhatott, ráadásául épp a bokszlegenda, Muhammad Ali és Earnie Shavers címmérkőzésén.

pofon
Barbara Buttrick (Getty Images)

Per vezetett el ahhoz is, hogy női szakág nyíljon az USA Boksz Szövetségben. A bíróságon győzedelmeskedő Dallas Malloy vívhatta meg az első amatőr mérkőzést 1993-ban (meg is nyerte).

1977-ben feloldották az évszázados tilalmat Angliában.

Az AIBA (Amateur International Boxing Association) 1994-ben kétneműnek nyilvánította az ökölvívást. Női albizottságot hoztak létre és megalkották a női ökölvívás szabályrendszerét. Nemzeti, majd nemzetközi bajnokságokat rendeztek és az első világversenyre sem kellett sokat várni. Az olimpiai programba való felvétel viszont nem volt zökkenőmentes, végül a 2012-es londoni ötkarikás játékokon — 108 év kihagyás után — a női ökölvívók ismét a ringbe léphettek (igaz, csak 3 súlycsoportban).

Mellbevágó problémák

A férfi és női ökölvívókra vonatkozó nemzetközi szabályok szinte teljesen azonosak, a nők a testi épségének védelme mégis komoly viták tárgya volt még a közelmúltban is. A Brit Orvosi Szövetség például kritikát fogalmazott meg a NOB azon döntésével kapcsolatban, hogy a női ökölvívás olimpiai versenyszám lett. Dr. Mike Loosmore, a brit ökölvívó csapat orvosa viszont The Guardian internetes oldalán kifejtette, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ökölvívás nem jelent nagyobb egészségügyi kockázatot a nőkre, mint a férfiakra. A többi sportághoz mérten sem nevezhető különösen veszélyesnek, hiszen például a téli sportoknál is elég nagy a koponyasérülés esélye. Amellett jelentős különbség van a profi és amatőr boksz között, az utóbbi biztonságosabbnak tekinthető.

De az új idők újabb problémákat is felvetnek. Emlékezetes eset a közelmúltból az angol Sarah Blewdené. A korábban modellként dolgozó 25 éves nő bokszolói álmai mellnagyobbítása miatt hiúsultak meg. Az ABA (Amateur Boxing Association) angliai szervezete ugyanis a nemzetközi szabályokra hivatkozva 2009-ben eltiltotta a versenysporttól. Tony Atwood, a Boksz Szövetség elnöke a Daily Mirrornak elmondta, balesetveszélyesek a mellimplantátumok, ezért sem az amatőr, sem a profi ökölvívásban nem versenyezhet az a sportoló, akinek a testébe ilyet ültettek be. Blewden az implantátumok biztonságossága mellett érvelt, kevés sikerrel. „… ha mégis megsérülök, az én dolgom” — nyilatkozta a felháborodott a sportoló, aki kész lett volna mellvédőt használni a meccseken, ám a Szövetség hajthatatlan maradt.

Hazai szorítókban

A MÖSZ 1996-ban engedélyezte a nők versenyzését (Balázs Éva volt az első igazolt versenyző). Hamarosan megrendezték az első női országos bajnokságot. A nemzetközi sikerek sem maradtak el, 2001-ben Pruzsinszky Ivett világbajnok lett, a következő évben pedig Kovács Mária is győzni tudott a súlycsoportjában. A 2012-es és a 2016-os olimpiára viszont a magyar női ökölvívók nem szereztek kvalifikációt.

A profi női ökölvívás iránti érdeklődés az ezredforduló környékén szemlátomást megnőtt hazánkban. Az elmúlt évtized két legismertebb profi női versenyzőjének — Miló Viktóriának és Csábi Bettinának — a meccseit milliós nézettség mellett közvetítették a kereskedelmi csatornák.

pofon
A Miló-Csábi összecsapás (monokli.com)

Habár azt hihetnénk, női öklözők előtt végre szabad a pálya, helyzetük továbbra sem olyan egyértelmű, mint férfi szaktársaiké. Szinte nincs olyan interjú, amely ne feszegetné, mit szólnak a velük kapcsolatos sztereotípiákhoz. A ringben magabiztosan küzdő női versenyzők a média kereszttüzében védekező pozícióba kényszerülnek: kénytelenek érvelni a pályaválasztásuk mellett, ki kell fejteniük, hogyan viszonyulnak saját nőiségükhöz. Úgy tűnik, a boksz férfias világában a nők által elért eredmények még ma sem beszélnek önmagukért.

1 Tovább

Divatszók és nyelvi trendek

A legismertebb keresőprogram találati listájából kiderül, hogy bizony nem divat már a torkos csütörtök, a hernyó (nem a szőrös lárva, hanem a szintetikus drog), a válltömés, a házasság, a jó modor és számtalan egyéb dolog, ami egykor (talán nem is túl régen) divatosnak számított.

A divat egyik fő tulajdonsága, hogy változékony. Ami ma még divatos (trendi, menő), holnap talán ósdinak, elavultnak (gáznak, sőt vércikinek) számít. Nem csak a szélsebesen változó öltözködési divatra igaz ez, hanem szinte mindenre a világon: használati tárgyakra és zenei stílusokra, médiaműfajokra, ételreceptekre és kézműves technikákra; a sor vég nélkül folytatható.

A nyelv is szüntelenül változik. Új szavak tűnnek fel benne: belső keletkezésűek és más nyelvekből származó átvételek egyaránt. Bizonyos szavak, kifejezések viszont elavulnak, lassacskán kikopnak a használatból (Ön mikor mondta utoljára, hogy mángorló?). A világ alakulására a rétegnyelvek és a szleng gyorsabban reagál, míg a köznyelv és az irodalmi nyelv lassabban változik. Mi, nyelvhasználók pedig akarva akaratlan megszokjuk, alkalmazzuk, terjesztjük az újdonságokat. Vagy épp elutasítjuk azokat. Van, hogy felháborodunk egy-egy új kifejezés, szokatlan nyelvi fordulat hallatán és szép magyar nyelvünk tisztaságáért, jövőjéért kezdünk aggódni. Vajon kit vagy mit utasítunk el ilyenkor: egy szót, egy fogalmat, a világ változásának irányát vagy azokat a személyeket, akiket egyéni nyelvhasználatuk (és az ebből levezetett morális ítéletünk) ellenszenvessé tesz számunkra?

A nyelvi változások a szókészlet terén a legszembetűnőbbek. Nap mint nap találkozhatunk addig nem hallott szavakkal, kifejezésekkel, ezek egy része elterjed, divatossá válik. Természetesen, nem mindenki használja a neologizmusokat, de mivel a csapból is ezek folynak, elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülünk velük.

Terjedő jelenség a tegezés — egyúttal ez az egyik legtöbbet kritizált divatvonulat. Különösen az idősebbek szokták rossz néven venni, ha évtizedekkel fiatalabb ismeretlenek kérdezés nélkül letegezik őket. Legutóbb a Nők Lapja sztárújságírója szentelt teljes oldalas jegyzetet a témának. Mint írja, bosszantja Tegezőföld terjeszkedése, mivel a hivatalos stílushoz a magázást tartja megfelelő nyelvi formának. Ezzel szemben a hirdetések, plakátok szinte kivétel nélkül tegezve szólítják meg a fogyasztót, sőt újabban a netes bankügyintézés információs felületén sem kapja meg a kellő tiszteletet az ügyfél. Ráadásul a magázást is lehet rosszul csinálni: a tetszik kérni típusú formulákat például nem szívleli a szerző.

A rövidek és a durvák

Van, aki nem csupán a tegeződés általi túlzott bizalmaskodást veszi rossz néven, de azt is, hogy manapság sokan lerövidítik a szavakat. Az agyonszidott ubi és pari  afféle nyelvi cukiságok, az édibédi stílus példái. A megszokottabbá vált nasin vagy csokin viszont már kevesebben háborodnak fel.

A divatos rövidítések egy része elsősorban írott formában terjed. A sms és a chat átalakította a hagyományos üzenetkultúrát, mivel itt a kommunikáció gyorsasága, hatékonysága az elsődleges, amellett figyelembe kell venni a megszabott terjedelmet is. A rövidítések (vok = vagyok, pill = pillanat, thx = thanks (kösz), n. m. = nincs mit) és a hangulatjelek leegyszerűsítik az interakciót. Már a 2010-ben kiadott Retorikai lexikonban is helyet kapott az sms-retorika címszó, azóta pedig számos tanulmány vizsgálta, mik a sajátosságai ennek a közlésformának, illetve hogyan hat a szóbeli kommunikációra és a helyesírásra. Vannak, akik attól tartanak, hogy a gazdaságos szóhasználatra törekvő sms-nyelv terjedése a fiatalok szókincsének szegényedéséhez vezet, helyesírásukra nézve pedig egyenesen tragikus következményekkel jár. Ugyanakkor a legpesszimistább kritikusok is elismerik, hogy az sms és a chat kiváló terep a játékos és kreatív szövegalkotáshoz. Varró Dániel sms-versei a forma művészi felhasználásnak immár klasszikus példái:

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter
(sms #6, Szívdesszert)

És ha már bakker, beszéljünk a durva szavak terjedéséről (?) és a káromkodásokról. Gyakran hallani olyan véleményeket, hogy főként a fiatalok nyelvhasználata egyre igénytelenebb, durvább, megbotránkoztatóbb. Pedig a nyelvünk nem dúskál a durva szavakban, A magyar nyelv értelmező szótárának 59 000 címszava közül kevesebb mint 100 kapott ilyen minősítő jegyet (ebből két szó tévesen; külön érdekes, hogy durvának számít a trampli és a kivénül is). Aki előszeretettel használ durva szavakat, az talán káromkodik is, és közben akár a túlvilági hatalmakat is szóba hozza. Lehet, hogy nem sejti,  de ezzel nem csupán az indulatát fejezi ki, hanem szimbolikus bálványtörést is véghezvisz: megbünteti az isteneket, amiért nem segítették hozzá a kitűzött cél eléréséhez. Tehát egyfajta atavisztikus beidegződés jut felszínre ilyenkor. Persze, előfordul, hogy csak úgy l’art pour l’art káromkodik valaki vagy megszokásból használ durva szavakat. Nemrég elhunyt jeles nyelvészünk, Benkő Loránd szerint „A durva szók használata … már nem heves érzelmek, erős felindulás nyelvi lecsapódása (legalábbis elsősorban nem az). Sokkal inkább egy magatartási forma, a modernség, korszerűség tartozékának vélt megnyilatkozási eszköz, főleg az ifjúság és a női nem körében elharapózott divatjelenség.” Mielőtt afféle töltelékszóként használnánk a bakkert vagy a basszust, esetleg káromkodnánk egy ízeset (bármiféle okból vagy indíttatásból), jusson eszünkbe, hogy ezt azért tehetjük meg komolyabb következmények nélkül, mert a sors kegyeltjeiként a 21. században élünk. Még a 18. század végén is halállal büntethették ugyanis a káromkodókat. Debreczenyi Jánosnét 1792-ben a miatt ítélték fővesztésre, mert „szidta férjének a Krisztusát  s azonkívül sok teremtettet is mondott, kutya-attával, kutya-teremtettével is szüntelen káromkodott.”

Idegen szavak, nyelvi celebek meg a zsírszegény szleng

Ha népszerűségi versenyt rendeznénk a nyelvi divatjelenségek és újdonságok számára, az idegen szavak valószínűleg a sereghajtók közt végeznének. Pedig idegen szavakat mindenki használ, az is, aki utálja őket. Nem csupán amiatt, mert a magyar szókészlet egy jelentős része eleve átvétel, még ha már nem érzékeljük is ezeknek a szavaknak az idegenségét (ezeket nevezzük jövevényszavaknak), hanem az új fogalmak globális terjedésének tempója miatt. Amikor eljut hozzánk egy új fogalom, általában az eredeti megnevezését használjuk, hiszen még nincs rá magyar szavunk. A 2000-es évektől az informatikával kapcsolatos idegen kifejezések tömegesen jelentek meg a nyelvünkben. Nem is olyan régen még kevesen hitték, hogy a home page megnevezést felváltja majd a honlap, a helpet a súgó, viszont mindeddig hiába próbálták magyar megfelelővel helyettesíteni a chatet vagy az e-mailt (utóbbival kapcsolatban a villanypostát, drótpostát javasolták a nyelvészek). Egyaránt mondunk komputert és számítógépet és a klaviatúra is használatban maradt a billentyűzet mellett.

Elsősorban a kereskedelemben előforduló újabb szokás, hogy az eladó személyes névmást használ tárgyak megnevezésére. Ő egyedi darab. Ő lesz az, akit keres. Ő a legújabb modellünk. Ön ellen tud állni a megszemélyesített csodaárunak? Vagy épp a személyes névmás szokatlan használata — és  a mögöttes manipulációs szándék — miatt fordul ki az üzletből?

Ha egy termékre élőlényként utalnak, akkor az biztosan félelmetesen jó vagy borzasztóan jó. Újabban gyakran előfordul ugyanis, hogy negatív érzelmi töltetű szavakat használunk, hogy kifejezzük valaminek az intenzitását. Ha trendkövetően akarunk hangot adni az elragadtatásunknak, olyan új szavak is a rendelkezésünkre állnak, mint a király, zsír, cool, fullos, tutkeráj, sirály, atom, illetve ezek összetételei (zsírkirály) stb. Igaz, hogy a felsorolt, szlengből vett jelzők eléggé tünékenyek. Pár éve még szinte minden, ami nagyon jónak számított, király és/vagy zsír volt (természetesen, elsősorban a szlenget használók körében), mára azonban mintha veszítettek volna népszerűségükből ezek az új szavak. Talán már ki is mentek a divatból?

Ha van új lexémánk, ami megérdemli a Napjaink nyelvi celebje címet, az a kimaxol ige. Lépten-nyomon olvashatjuk, hogy X. Y. kimaxol valamit vagy felszólítanak bennünket, hogy legyünk mi magunk a kimaxolás véghezvivői. A kifejezés először 2003-ban bukkant fel egy fórumbejegyzésben, azóta pedig szédületes karriert futott be. Nem tudni, lesz-e ilyen szerencséje a beleáll igének, mindenesetre a sajtó nyelvét már meghódította (pl.: „Mert amikor helyzet van, akkor abba beleállunk, akkor is, ha eredetileg egészen másképp terveztük.”, Éva magazin, 2017. március). Az új igekötő+ige összetételek egyébként is divatosak, a fiatalok nyelvhasználatában kiváltképp nagy változatosságban fordulnak elő. Pár éve még sokan a bevállal igén hüledeztek, de van már beájul, benéz (téved, hibát követ el jelentésben), bealszik, befigyel, beújít igénk is, hogy csak a be- előtagúakat közül említsünk néhányat. Az irodalomban is számos példa akad új igekötős szavak létrehozására, Kassák Lajos például a jelentéssűrítés és a tömörítés eszközeiként alkotta meg verseiben az olyan egyéni leleményeket, mint a fölfáj, a lekönnyezett vagy az ámult rá. Mielőtt tehát csípőből elutasítanánk az új alakokat, gondoljuk át, hogyan módosítják az igekötők az igéjük jelentését. Elképzelhető, hogy új perspektívák nyílnak meg előttünk.

Végső soron pedig úgyis rajtunk, nyelvhasználókon múlik, hogy melyik divatszó bizonyul maradandónak, gyökeresedik meg a nyelvünkben és melyik merül végleg feledésbe.

Mennyire ismeri a divatszókat? Töltse ki ezt a rövid tesztet, és kiderül.

13 Tovább

9+1 film, ahol a zene mindent visz

Furának tűnhet, de olykor egy-egy mozifilmből leginkább a zenéje bizonyul maradandónak. A sztori idővel feledésbe merül, a szereplők neve elhomályosul vagy felcserélődik az emlékeinkben, de a dallam ott duruzsol a fülünkben évtizedek múltán is.

Lássunk néhány filmzenét, amelyet már a legelső taktusokból bárki felismer, még ha nem is tudja egyből hozzá társítani a megfelelő képkockákat.

  1. Whitney Houston: I will always love you

A tragikus sorsú énekesnő legnagyobb slágere máig a szerelmesek himnusza és a fürdőszobai dalnokok kedvelt áriája (lásd Adam Sandler szólóját a Golyóállóban). A középszerű Több mint testőrt viszont Kevin Costner sármja sem mentette meg a megérdemelt feledéstől.

   2. Sam Smith: Writing's on the Wall

Míg az önmagában is remek Skyfall sikeréhez Adele csak hozzátett, a Spectre-ben Sam Smith hangja a legösszetettebb elem. Bár Daniel Craig most is jól tolta, a sztori elmaradt az új szériában megszokott 007-színvonaltól. De a betétdal legalább hozott egy Oscart a filmnek.

  1. Madonna: Don’t cry for me, Argentina

Szem nem marad szárazon, szív nem marad hasadatlan Evita búcsúja hallatán. Persze, a film is becsületes mestermunka, a budapesti helyszínek meg különösen kedvesek a magyar néző szemének, mégis Andrew Lloyd Webber érzelmes zenéje teszi igazán emlékezetessé a mozit. Meg persze Madonna, akinek akkor is erőteljes a filmes jelenléte, ha éppen nem játszik túl jól.

  1. Survivor: Eye of the Tiger

Elnézést kérek a Rocky-rajongóktól, bizonyára önmagában is nagyhatású a széria, de számomra itt a zene visz mindent. Olyan dinamikus, energikus és ösztönző, hogy a 4-es metró építésénél is érdemes lett volna bevetni.

  1. Justin Timberlake: Can’t stop the feeling

Habár a Trollok című animációs filmhez készült, Timberlake funky-disco slágere önálló életét él az első perctől. Nehezen tudom elképzelni, hogy van ember a földön, akinek ne támadna kedve egy jót riszálni erre a pörgős számra, amelynek videoklipjei is jókedvre derítenek.

  1. Irene Cara: What a feeling

     Michael Sembello: Maniac

Két ilyen remek zene egy filmben szinte pazarlás, Cara-é vitte is az Oscart. Ami a korai Rocky a férfiaknak, minden bizonnyal az a nőknek a Flashdance. Színtiszta 80-as évek életérzés (vattafíling): rakoncátlan lobonc, tornadressz, kitartás, küzdelem s végül — legalábbis a filmeken — a megérdemelt siker.

7. Klaus Badelt: A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka

A kalózos széria első része eredeti módon frissítette fel a klasszikus kalandfilm hagyományait, s adott mellé egy olyan lendületes zenét, amely egyszerre robosztusan buzdító és szellemesen játékos. Lehet, hogy a sztori a folytatások során lassacskán elfáradt és modorossá vált, de ez a dallam még sokáig ott fog lüktetni minden renitens kalandorlélek fülében.

8. Ellie Goulding: Love me like you do

Ha egyik-másik eddig említett filmnél el is bizonytalanodtam, hogy tényleg jobb-e a zene, mint maga a mozi, ezúttal nincs ilyen dilemmám. Mindegy hány árnyalata van az alkotók szerint, számomra ez a szürke az unalom színe. Az egyetlen dolog, ami színt visz az érzelmes lektűr kopott sémái közé, Ellie Goulding éteri hangja.

9. Ed Sheeran: Photograph

 A Mielőtt megismertelek is közhelyekből öszefércelt regényadaptáció, de legalább az olcsó erotikától megkíméli a nézőt. Némi kárpótlást nyújt az elvesztegetett időnkért Ed Sheeran szívhez szóló zenéje, de hát azt a film nélkül is élvezhetjük. Sőt, úgy élvezhetjük csak igazán.

+1 Nem mozi, hanem tévéfilmsorozat és ráadásul magyar: a Patika slágerei (Dés László, Kaszás Attila, Somló Tamás, Koltai Róbert)

A mai harmincon túliak közül ki ne emlékezne a 90-es évek népszerű magyar tévésorozatának betétdalaira? Somló Tamás borongósan lírai vallomására (A hajad mostanában másként hordod már, de nekem ugyanúgy szép vagy, ugyanaz a lány…)? Ha ezzel nem sikerült visszahódítani a  régi kedvest, akkor ott felesleges volt tovább reménykedni. De maradandó a Gatyadal, a Vigyázz rám, lényegében a sorozat összes nótája. Nem csoda, hogy a számokat tartalmazó album a MAHASZ eladási listáját is vezette.

 A fenti felsorolás persze szubjektív és önkényes. A kekec mozirajongó akkor a legboldogabb, ha a film és a zene összhangja teszi teljessé az élményt, ami szerencsére elég gyakori, elég csak azokra a produkciókra gondolni, amikhez például James Horner, Ennio Morricone vagy Hans Zimmer adta a nevét és a zenéjét.

    

0 Tovább

Ne engedjünk a 48-ból, inkább vigyük filmre!

Március 15-dike a legderűsebb, legoptimistább tartalmú nemzeti ünnepünk. Hogy mit jelentett 1848-ban, és mit tanít a mának, a mindenkori ifjúságnak, azt tehetséges szónokok, felkért szakértők, magyar- és történelem szakos tanárok foglalják össze évről évre. Néha frappánsan, lényeglátóan, máskor unalmasan vagy szájbarágósan. Agyonaktualizálva és elferdítve vagy valósághűen, ámde szárazon. A diákok pedig hallgatják, éneklik és szavalják, amit ilyenkor szokás. Gyakran unják, vagy egyszerűen nem érzik, hogy róluk és hozzájuk is szól ez a történet. De ha a kiváló true story értő kezekbe kerül, akkor biztosan „átjön” az érzés, az üzenet.

film nemzeti ünnep irodalom
Kis arcszőrzet pluszban, s megvan a tökéletes Jókai

Sok éven át minden március 15-dikén összegyűltünk a kicsi városi könyvtárban, ünneplőben, kokárdával, ahogy illik. És akkor Zita néni belekezdett az ünnepi beszédébe, amely leginkább izgalmas időutazás volt a múltba. Évről évre újabb adalékokat derített ki március idusáról, kezdve olyan hangulatfestő apróságokon, hogy például aznap esett vagy legalábbis szemerkélt. De megtudtuk azt is, hogy a szégyenlős Jókai nem egészen önszántából olvasta fel a 12 pontot, barátai unszolására gyűrte le a lámpalázát. Petőfi ellenben imádott szerepelni, nagyjából minden sarkon elszavalta a Nemzeti dalt, amerre a forradalmi ifjúság elhaladt. Aztán ott volt a legendás nyomdafoglalás, amely megint csak eléggé spontán módon történt: a megilletődött fiatalok nemigen tudták, mit kell ilyenkor csinálni, ám Landerer odasúgta: a forradalom nevében foglalják le a sajtógépeket. S miután a fiúk ebbéli szándékukat hangosan kinyilvánították, a nyomdász, ez a csibész, valahogy így felelt: nos hát, erőszaknak ellent nem állhatok, s azzal kezdődhetett a Nemzeti dal és a 12 pont sokszorosítása.

Hallgattuk  Zita nénit és elképzeltük az esőtől síkos macskaköveken hömpölygő békés tömeget, a Petőfi szíve fölé kokárdát tűző Szendrey Júliát, Táncsics kiszabadítását, aztán az esti ünnepi előadást Laborfalvi Rózával — az egész tiszta, erőszakmentes, csöndes forradalmat, amikor a márciusi ifjak maguk vigyáztak rá, hogy rendbontás ne mocskolhassa be a történelemfordító nap méltóságát.

Zita néni úgy mesélt, mintha ő maga is ott lett volna Pest utcáin a nevezetes napon, olyan átéléssel és lelkesen. Nem vonatkoztatta a jelenre '48 eseményeit, nem vont le belőlük konzekvenciákat sem. Bízott benne, hogy ha találunk aktuális üzenetet, tanulságot vagy bármit, amit megőriznénk a hallottakból, azt úgyis magunkkal visszük. Nem tudom, merre van most, kedves rég elhunyt Tanárnőnk, de remélem, odaát is talált érdeklődő közönséget, és van ünnep is, amit közösen megtarthatnak. Mi, akik hallgathattuk Önt az apró könyvtárszobában, örökre megszerettük március 15-dikét. Köszönet érte.

Szerencsére a Zita nénik országa is vagyunk, nem csak az Erika néniké.

film nemzeti ünnep irodalom
Izzó tekintet és sárm: ki más játszhatná Petőfit?

Szóval ’48 az én fejemben mindig is szélesvásznú moziként élt, izgalmas, pergő cselekménnyel, váratlan és vicces fordulatokkal meg felemelő pillanatokkal, romantikus szálakkal és nem utolsó sorban: bátor és elképesztően vonzó szereplőkkel. Vajon mások is ilyennek látják? Eddig csak rövidebb dokumentumfilmekkel találkoztam március 15-dikéről, szép és informatív alkotások voltak, sok pátosszal, korhű zenei aláfestéssel. Akárha íróink életrajzi feldolgozásait nézném: komor méltóságteljesség, pici unalom. Pedig irodalmunk nagyjai közt is bőven akad kalandos életű vagabundus, mégis a panteonok márványhűvöse érződik a róluk készült filmeken.

Ha tehetném, filmre vinném a vitéz Balassi Bálint kalandjait, Janus Pannonius okos ármánykodását, Zrínyit, a nagyformátumú államférfit és költőt (s vele a titokzatos vadkant), a szívtipró, önpusztító Adyt és másokat, akiket egyre kevesebben olvasnak, mert riasztó lehet a régies nyelvi stílus, s mert sok mai olvasó nehezen talál kapcsolódási pontokat ezekhez a múltbéli, nagyszerű elmékhez.

És legfőképp megfilmesíteném március 15-dikét. Giccs vagy nem giccs, én bizony színes, szagos kosztümös nagyjátékfilmet csinálnék belőle. Kicsit hatásvadászt, kicsit szemtelent, de legfőképp jó érzést adót. Sok verssel és zenével, és sok apró, emberi pillanattal. Olyan filmet, ami Zita néninek is tetszene. Olyat, ami megsimogatja a lelkünket, hogy lám, ilyet is tudtunk: teljes szívvel kiállni a szabadságért.

Ha rám bíznák a szereposztást is – ó, én telhetetlen – Szabó Kimmel Tamásnak adnám Petőfi szerepét. Amennyiben koprodukciós lenne az alkotás, és külföldi sztár kellene a főszerepre, csakis a skót zseni, James McAvoy játszhatná a lánglelkű költőt. Jókait jól hozná Lengyel Tamás (angol hangja Orlando Bloom). Nem tudom, pontosan kinek a bőrébe bujtatnám, de mindenképp leszerződtetném Robert Downey Jr-t is (azt hiszem, tökéletes Landerer lenne, igen).

film nemzeti ünnep irodalom
Ez a csibészes mosoly Landerernek is jól állna, nem igaz?

S egy apró szerepet magamnak is szánnék. Szeretnék ott lenni a forradalmi tömegben, akár sokad rendű, fel sem tűnő statisztaként. Hadd éljem át minél többször, mennyire klassz ez az ünnep.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

0 Tovább
«
12

muvhaz

blogavatar

Művház: hely a kultúrának.

Utolsó kommentek