muvhaz

Gyűrött vászoningben görnyed a félig teleírt papíros fölé, szájában cigaretta, esetleg pipa, karikás szemekkel, gondterhelt arckifejezéssel mered a kéziratára. Vagy: veszettül csépeli az írógépet, asztalán whiskys poharak. Vagy: divatos Ikea-párnácskán nyugvó laptopján futtatja ujjait, miközben ezüstszürke macskája figyeli az ablakpárkányról. Általában ügyesen beállított fotók nyomán alakul ki bennünk valamifajta elképzelés, milyen is a tipikus író. Hogy mit csinál, azt meg úgyis tudjuk: természetesen, egyfolytában ír. Éjt nappallá téve. Legfeljebb szerkeszt, fordít, esetleg korrektúráz.

Vagy veri a vasat. Könyvet köt. Hajórakományt pakol. Biciklialkatrészt eszkábál.

Íme, a szellem emberei, akik nem rettentek meg a fizikai munkától. Némelyikük jobb híján, s volt, aki kényszerből lett melós hosszabb-rövidebb időre. De olyan is akadt, akit egyszerűen elbűvölt az izzó vas látványa.

Kassák Lajos, a vasmunkás

A magyar avantgárd legismertebb képviselője, író, költő, szerkesztő-lapalapító, aktivista és képzőművész — ez mind egy személyben Kassák Lajos, a 20. századi magyar művészet különc zsenije. Autodidakta, hisz nagyon hamar ráunt az iskolára. A gimnázium másodévében több tárgyból is megbukott, s bár pótvizsgázhatott volna, nem állt szándékában folytatni a tanulást. Hiába reménykedtek a szülei, hogy jó eszű gyerekükből pap vagy legalábbis diplomás ember lesz, az önfejű kiskamasz lakatosinasnak állt. Az se szegte kedvét, hogy a fizikai megpróbáltatások mellett társai gúnyolódását és gonoszkodását is el kellett viselnie. S hogy a fizikai munkához való vonzódása nem csak valami hirtelen jött, naiv fellángolás volt, azt későbbi visszaemlékezési is bizonyítják: „…a vas és a tűz után vágyakoztam, nagyszerű elképzeléseim… voltak arról az intenzív és erőszakos munkafolyamatról, ahogyan, mondjuk, egy kovácslegény tűzbe teszi a vasrudat, aztán fehérizzón rácsapja az üllőre, és kemény ütlegeléssel lámpavasat, kocsitengelyt vagy szép S-alakzatot formál belőle…” (Anyám címére).  Önéletrajzi regényében pedig így emlékszik vissza a kamaszkori motivációra, amely a fizikai munkához vezette: „Ha egyáltalában erotikus, tiszta szerelemmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek” (Egy ember élete).

Később győri és angyalföldi gyárakban dolgozott vasmunkásként, sztrájkokban és munkástüntetésekben vett részt, emiatt elbocsájtották. A kétkezi munkások világától viszont azután sem szakadt el, hogy végleg elkötelezte magát az irodalom mellett: a társadalmi valóság feltárását és alakítását fontos feladatának tartotta íróként és lapszerkesztőként is, széleskörű aktivista programjának pedig ez jelentette a sarkpontját.

Illyés Gyula, a könyvkötő

A 20. század elejének kulturális-művészeti epicentruma, a mindig megújuló, nyüzsgő Párizs mágnesként vonzotta az európai fiatal művészeket, köztük a magyarokat is. Már Ady lelkében is kis rőzse-dalokat gyújtott a lenyűgöző város. Az ifjú Kassák néhány évvel később, kalandos vándorlásai során jutott el Párizsba, s úti élményeit nagy ívű szabadversben örökítette meg. Illyés Gyula viszont politikai okokból — munkásmozgalmi tevékenységének várható megtorlása miatt — hagyta el a hazáját. Úgy tervezte, nyugati utazásainak csupán az egyik állomása lesz a francia főváros. Végül 5 évig maradt Párizsban.

Több mint 4 hónapba telt, míg odaért, közben alkalmi munkákból tartotta fenn magát, s teremtette elő az továbbutazás költségeit. Párizsban aztán az első időkben magyar emigránsoknak adott francia nyelvórákat szállásért cserében, s amellett rakodómunkásként dolgozott a kikötőben. A helyi magyar munkásmozgalom kultúrfelelőseként dalszövegeket és színdarabokat írt a műkedvelő csoportoknak. Elkötelezettsége azonban bajba is sodorta, az egyik önképzőköri tag ugyanis feljelentette, mondván klerikális kifejezésekkel bomlasztja az ideológiai egységet, mikor a próbákon olyasmiket mond elégedetlensége kifejezésére, hogy  „a fájdalmas hétszentségét” és „boldogságos Szűz Mária”.

 Közben egyetemi előadásokat látogatott, tökéletesítette nyelvtudását, fordított, írt és megismerkedett a kor legjelentősebb francia avantgárd művészeivel: Louis Aragonnal, Paul Éluarddal, Tristan Tzaraval, André Bretonnal és Jean Cocteauval. Időközben pedig állandó munkát kapott egy könyvkötő műhelyben, ahol kitanulta a szakma csínját-bínját.

Párizsi évei alatt egyszerre volt tanár, költő és munkás. Kivételes munkabírással rendelkezett, ahogy egykori lakótársa később elmesélte, akár napi 12—15 órát is képes volt dolgozni. 1926-ban lett vége ennek az intenzív, élményekben gazdag párizsi életnek, amikor az író úgy döntött, hazatér Magyarországra. Emlékeit a Hunok Párisban című memoárjában vetette papírra.

Hamvas Béla, raktáros

A kultuszteremtő író és bölcselő fordulatokkal teli élete során sok mindent megélt. Többször megjárta a frontot, kitanulta a cukrászmesterséget, szerkesztett, írt és itthon szinte példátlan intenzitással kutatta a keleti filozófiákat és irodalmat. Egy bombatalálat megsemmisítette a kéziratait és személyes vagyontárgyait, s amikor végre úgy tűnt, egyenesbe ért — megnősült, volt munkája —, polémiája Lukács Györggyel megpecsételte a további sorsát. Elveszti állását és nem publikálhat. Hiába váltja a ki a földműves igazolványt, a gyanakvó hatalom utánanyúl, s kénytelen állást vállalni. Így lesz belőle raktáros és gondnok az Erőmű Beruházási Vállalat vidéki építkezésein. Szabadidejében — meg a munkaidő üres perceiben — olvas, fordít, jegyzeteket készít, szanszkritul és héberül tanul. Ha rajtakapják, jön a megrovás, képességeit viszont nem vonják kétségbe, és az adott körülmények között lehetséges módokon hasznosítják is: ő készíti fel főnökét az érettségire és a munkahelyi ünnepségeken klasszikus zongoradarabokat játszik nagy sikerrel.

Pár év múlva megpróbál visszatérni a fővárosba, könyvtári munkára pályázik, eleinte hiába,  később viszont meggondolja magát, s marad inkább raktáros, egészen a nyugdíjazásig. Mikor végre visszatérhet otthonába, már betegségek gyötrik, élete utolsó éveiben kis gyümölcsösét gondozza és folytatja az írást, amit a legalkalmatlanabb körülmények közt sem hagyott félbe.

Tersánszky Józsi Jenő, a feltaláló

Ma talán kevesebben olvassák Tersánszky népszerű műveit (pl. a Kakuk Marcit), mint a maga korában s a 20. század második felében. Lassacskán az is feledésbe merül, hogy az író élete legalább olyan színes és kalandos volt, mint bohém hőseié. Az irodalom határain kívül, zenészként és kabarészerzőként is sikereket aratott, ráadásul maga készítette előadásai díszleteit. Tele volt tervekkel, mindig törte a fejét valamin, de nem kizárólag jól formált szövegeken, mint írótársai zöme. Ha 100 évvel később születik, sikeres dizájner vagy fejlesztő mérnök lehetett volna. Bár az is elképzelhető, hogy találmányait a 21. század ugyanúgy értetlenkedve fogadná, mint a saját kora.

Nem tartotta magát zseniális zenésznek, de jól és szívesen játszott, s a zenéléshez saját hangszert alkotott, az ún. avar sípot. Habár az inspirációt a múltból merítette, régészeti adatok híján mégis leginkább a képzeletére támaszkodhatott. Tervezett ezen kívül egy összehajtható csónakot is, de a legígéretesebbnek technikai újítását tartotta: egy merőben új és egyedi elgondolás alapján készült bicikliféket. Az inspirációt saját balesete nyújtotta, amikor a hirtelen fékezés következtében lerepült a kerékpárjáról. A történtek miatt a nem megfelelően funkcionáló fékrendszert hibáztatta. Némi töprengés és kísérletezés árán épített egy új, egyszerű szerkezetet, amely a saját használat során nagyszerűen bevált. A lelkes feltaláló felajánlotta újítását egy vállalatnak, majd szabadalmaztatni próbálta, de sehol nem járt sikerrel. Voltak ugyan, akik láttak fantáziát a sorozatgyártásban, de ezek a támogatók valójában semmit se tehettek az ügy érdekében. A legnagyobb kudarc akkor érte az amatőr feltalálót, mikor egy lelkes, ismeretlen kerékpárost nem volt képes meggyőzni találmánya hasznossága felől. Keserű következtetéseket vont le az emberi természetre vonatkozóan, tapasztalatait pedig megírta  Egy biciklifék története című kötetében.

Illyés Gyula, Tersánszky kortársa és barátja, verssel köszöntötte a sziporkázó elméjű, sokoldalú művészt:

Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester!
Építsd hordozható csónakjaidat,
törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken,
- szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet, te, teljes ember!

(Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz - A jubiláló Tersánszkynak)

Március 15-dike a legderűsebb, legoptimistább tartalmú nemzeti ünnepünk. Hogy mit jelentett 1848-ban, és mit tanít a mának, a mindenkori ifjúságnak, azt tehetséges szónokok, felkért szakértők, magyar- és történelem szakos tanárok foglalják össze évről évre. Néha frappánsan, lényeglátóan, máskor unalmasan vagy szájbarágósan. Agyonaktualizálva és elferdítve vagy valósághűen, ámde szárazon. A diákok pedig hallgatják, éneklik és szavalják, amit ilyenkor szokás. Gyakran unják, vagy egyszerűen nem érzik, hogy róluk és hozzájuk is szól ez a történet. De ha a kiváló true story értő kezekbe kerül, akkor biztosan „átjön” az érzés, az üzenet.

Sok éven át minden március 15-dikén összegyűltünk a kicsi városi könyvtárban, ünneplőben, kokárdával, ahogy illik. És akkor Zita néni belekezdett az ünnepi beszédébe, amely leginkább izgalmas időutazás volt a múltba. Évről évre újabb adalékokat derített ki március idusáról, kezdve olyan hangulatfestő apróságokon, hogy például aznap esett vagy legalábbis szemerkélt. De megtudtuk azt is, hogy a szégyenlős Jókai nem egészen önszántából olvasta fel a 12 pontot, barátai unszolására gyűrte le a lámpalázát. Petőfi ellenben imádott szerepelni, nagyjából minden sarkon elszavalta a Nemzeti dalt, amerre a forradalmi ifjúság elhaladt. Aztán ott volt a legendás nyomdafoglalás, amely megint csak eléggé spontán módon történt: a megilletődött fiatalok nemigen tudták, mit kell ilyenkor csinálni, ám Landerer odasúgta: a forradalom nevében foglalják le a sajtógépeket. S miután a fiúk ebbéli szándékukat hangosan kinyilvánították, a nyomdász, ez a csibész, valahogy így felelt: nos hát, erőszaknak ellent nem állhatok, s azzal kezdődhetett a Nemzeti dal és a 12 pont sokszorosítása.

Hallgattuk  Zita nénit és elképzeltük az esőtől síkos macskaköveken hömpölygő békés tömeget, a Petőfi szíve fölé kokárdát tűző Szendrey Júliát, Táncsics kiszabadítását, aztán az esti ünnepi előadást Laborfalvi Rózával — az egész tiszta, erőszakmentes, csöndes forradalmat, amikor a márciusi ifjak maguk vigyáztak rá, hogy rendbontás ne mocskolhassa be a történelemfordító nap méltóságát.

Zita néni úgy mesélt, mintha ő maga is ott lett volna Pest utcáin a nevezetes napon, olyan átéléssel és lelkesen. Nem vonatkoztatta a jelenre '48 eseményeit, nem vont le belőlük konzekvenciákat sem. Bízott benne, hogy ha találunk aktuális üzenetet, tanulságot vagy bármit, amit megőriznénk a hallottakból, azt úgyis magunkkal visszük. Nem tudom, merre van most, kedves rég elhunyt Tanárnőnk, de remélem, odaát is talált érdeklődő közönséget, és van ünnep is, amit közösen megtarthatnak. Mi, akik hallgathattuk Önt az apró könyvtárszobában, örökre megszerettük március 15-dikét. Köszönet érte.

Szerencsére a Zita nénik országa is vagyunk, nem csak az Erika néniké.

Szóval ’48 az én fejemben mindig is szélesvásznú moziként élt, izgalmas, pergő cselekménnyel, váratlan és vicces fordulatokkal meg felemelő pillanatokkal, romantikus szálakkal és nem utolsó sorban: bátor és elképesztően vonzó szereplőkkel. Vajon mások is ilyennek látják? Eddig csak rövidebb dokumentumfilmekkel találkoztam március 15-dikéről, szép és informatív alkotások voltak, sok pátosszal, korhű zenei aláfestéssel. Akárha íróink életrajzi feldolgozásait nézném: komor méltóságteljesség, pici unalom. Pedig irodalmunk nagyjai közt is bőven akad kalandos életű vagabundus, mégis a panteonok márványhűvöse érződik a róluk készült filmeken.

Ha tehetném, filmre vinném a vitéz Balassi Bálint kalandjait, Janus Pannonius okos ármánykodását, Zrínyit, a nagyformátumú államférfit és költőt (s vele a titokzatos vadkant), a szívtipró, önpusztító Adyt és másokat, akiket egyre kevesebben olvasnak, mert riasztó lehet a régies nyelvi stílus, s mert sok mai olvasó nehezen talál kapcsolódási pontokat ezekhez a múltbéli, nagyszerű elmékhez.

És legfőképp megfilmesíteném március 15-dikét. Giccs vagy nem giccs, én bizony színes, szagos kosztümös nagyjátékfilmet csinálnék belőle. Kicsit hatásvadászt, kicsit szemtelent, de legfőképp jó érzést adót. Sok verssel és zenével, és sok apró, emberi pillanattal. Olyan filmet, ami Zita néninek is tetszene. Olyat, ami megsimogatja a lelkünket, hogy lám, ilyet is tudtunk: teljes szívvel kiállni a szabadságért.

Ha rám bíznák a szereposztást is – ó, én telhetetlen – Szabó Kimmel Tamásnak adnám Petőfi szerepét. Amennyiben koprodukciós lenne az alkotás, és külföldi sztár kellene a főszerepre, csakis a skót zseni, James McAvoy játszhatná a lánglelkű költőt. Jókait jól hozná Lengyel Tamás (angol hangja Orlando Bloom). Nem tudom, pontosan kinek a bőrébe bujtatnám, de mindenképp leszerződtetném Robert Downey Jr-t is (azt hiszem, tökéletes Landerer lenne, igen).

S egy apró szerepet magamnak is szánnék. Szeretnék ott lenni a forradalmi tömegben, akár sokad rendű, fel sem tűnő statisztaként. Hadd éljem át minél többször, mennyire klassz ez az ünnep.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Figyelem, spoiler: filmkritikának álcázott könyvajánló következik.

Március 9-dikétől már a magyar mozik is vetítik A fehér királyt. A film Dragomán György azonos című, 2005-ben megjelent regénye alapján készült. A forgatókönyvíró- és rendező páros (Alex Helfrecht és Jörg Tittel) az alaphelyzetet és a regény néhány fontosabb cselekményszálát felhasználta ugyan, ám lényegében az alapműétől eltérő hangsúlyokkal rendelkező, egyéni víziót alkotott a kis Dzsátá történetéből.

A film egy rokonszenves család vízparti piknikjével indul. Ám az ismerős dunai táj fölött vészjóslóan magaslik a munkás forradalmár monumentális szobra, kezében a rendszer szimbólumával, a háromágú villával. A gigantikus birodalmi jelkép egyszerre idézi meg a kommunista Szovjetuniót és a náci Németországot. Ám ez itt a Haza (Homeland), egy meg nem nevezett helyen és be nem határolt történelmi időben fennálló diktatórikus rendszer.

Egy fiú, két eset

Dzsátá, a történet 11 éves főhőse — miután apját politikai okokból elhurcolják – édesanyjával él egy állandó megfigyelés alatt tartott telepen.

S miközben lépten-nyomon kénytelen megtapasztalni a megbélyegzés és az elnyomás számtalan formáját, folyamatosan vívja a kamaszkor jelentős és néha csakugyan vérre menő csatáit, hogy végül megerősödve és az anyjáéval azonos elszántsággal harcoljon — reménytelenül is — az apáért. A film a szinte folyamatosan hallható zaklatott, vészjósló hangulatú zenével és a fényképezés tompa tónusaival is érzékelteti a rendszer elszigeteltségét és embertelen szigorát. Az igazán jelentékeny és árnyaló részletekkel viszont adós marad, Homeland ideológiai képe, politikai természetrajza túlságosan elnagyolt és sematikus. A Dragomán-regényben megtalálható finom emberismeret, a csalódásokon, kudarcokon és győzelmeken edződő-érlelődő gyermeklélek árnyalatai és alakulásai sajnálatos módon úgyszintén elsikkadnak a családtörténetté duzzadó filmes adaptációban. A film főhőssé emeli az anyát is, s az ő ellenpontjaként formálja meg a kemény jellemű, fanatikusan rendszerhű nagymamát (ez utóbbi fogás a hatásos lezáráshoz tényleg jól jön; megrendítően groteszk az a jelenet, melyben a szeretteit elveszítő asszony egyedül énekli a himnuszt férje ravatala mellett).

A meghasonlott ex-pártfunkcionárius nagyapát megformáló Jonathan Pryce és a Dzsátát játszó Lorenzo Allchurch a két legfajsúlyosabb szereplő, mindketten meggyőző színészi teljesítménnyel keltik életre a figurát.  Erőteljes alakítás a nagymamát játszó Fiona Shaw-é és a Meade generálist megszemélyesítő Greta Scacchi-é, mellettük kissé halványnak tűnik Agyness Deyn az anya szerepében.

Mágia vs. sci-fi

A címmé emelt fehér királynak nem azonos a jelentése a két alkotásban. Míg a filmben inkább csak utalás, a novellafüzérként is olvasható regényben sokjelentésű szimbólum. Miután Dzsátá elcseni  a sakkautomatától (?) a fehér király különleges figuráját, kabalaként magánál tartja. Ráadásul éppen ebben a jelenetben, a beazonosíthatatlan afrikai bábuval lép be a történetbe a mágia, s a következő epizódban teljesedik ki, mikor a „madárember” Csákány megidézi Dzsátá apját. A kisfiú valóságérzékelése kitágul, egyúttal el is bizonytalanodik, s részben ez magyarázhatja, hogy az utolsó fejezetben többször is úgy érzi, valójában talán meg sem történik, amit éppen átél. Ennek a lebegtető, mágikus látásmódnak egyáltalán nem enged teret a film (az említett epizódokat sem emelték át a filmbe az alkotók), melyben a rövid káprázatot a futurisztikus környezet, a high-tech magyarázza.

Aktualitás

A film készítőivel készült interjúkból kiderül, hogy az alkotók szerint a közelmúlt világpolitikai történései különös aktualitást adnak a filmnek. A Brexit után és Trump megválasztása óta Európa és Amerika már nem ugyanaz a hely többé, melynek korábban hittük. A fejlett világ országai lassacskán magukba záródnak. A történelem a fikciót másolja, a disztópia valósággá válhat.

Dragomán György regénye a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben játszódik Erdélyben. Nagyon is konkrét történelmi korban és földrajzilag beazonosítható helyen. Mégis többet mond a mindenkori diktatúrák létmódjáról, antihumánus működési mechanizmusáról, hazug és manipulatív retorikájáról, erőszakos gyakorlatáról, mint a film, amelyet inspirált. Nincsenek közvetlen megfelelési pontjai a mával vagy a prognosztizálható jövővel, de mert művészileg hiteles, ebből fakadóan mindig aktuális.

A film vagy a könyv? Esetleg mindkettő?

Mindezek ellenére mégsem időpocsékolás beülni a filmre. Különösen a fiatalabb generációk számára lehet tanulságos szembesülni egy olyan államrenddel, amelyről szerencsére nem szerezhettek saját tapasztalatot. Önálló alkotásként végeredményben megállja a helyét a mozi, viszont sajgó hiányérzetünk támad, ha összevetjük a könyvvel. S habár eddig egyebet se csináltam, mint összehasonlítottam a két alkotást, most mégis azt szeretném javasolni, inkább induljunk ki abból, hogy itt merőben eltérő intenciójú megközelítésmódokkal van dolgunk.

A film által elsődlegesen feltett kérdés ugyanis: milyen és hogyan működik a diktatúra egy kisfiú és családja szemszögéből? A regényé pedig az, hogy milyen felnőni a diktatúrában. Dragomán könyvének középpontjában nem elsősorban a politikai elnyomás formái és a rendszer által előidézett személyes veszteségek állnak (habár nagy súllyal van jelen ez is), hanem egy gyerek, aki az apja elvesztése és viszontlátása közötti 2 év során felnő, képessé válik rá, hogy számot vessen a világgal, s benne a saját helyzetével és elég érett lesz a küzdelem vállalásához. Számomra ez utóbbi, regénybeli problémakör az izgalmasabb, s emiatt a film legfontosabb hozadékának azt tartom, hogy még nagyobb figyelmet irányíthat a regényre, melyet már eddig is több mint 30 nyelvre fordítottak le.

A fehér király jó szívvel ajánlható olvasmány mindenkinek, aki már megtapasztalta vagy épp most éli át a kamaszkor megpróbáltatásait. Írója többet tud a felnőtté válásról, mint Ottlik óta bárki a magyar irodalomban.

Fotók: vertigomedia.hu