muvhaz

Március 15-dike a legderűsebb, legoptimistább tartalmú nemzeti ünnepünk. Hogy mit jelentett 1848-ban, és mit tanít a mának, a mindenkori ifjúságnak, azt tehetséges szónokok, felkért szakértők, magyar- és történelem szakos tanárok foglalják össze évről évre. Néha frappánsan, lényeglátóan, máskor unalmasan vagy szájbarágósan. Agyonaktualizálva és elferdítve vagy valósághűen, ámde szárazon. A diákok pedig hallgatják, éneklik és szavalják, amit ilyenkor szokás. Gyakran unják, vagy egyszerűen nem érzik, hogy róluk és hozzájuk is szól ez a történet. De ha a kiváló true story értő kezekbe kerül, akkor biztosan „átjön” az érzés, az üzenet.

Sok éven át minden március 15-dikén összegyűltünk a kicsi városi könyvtárban, ünneplőben, kokárdával, ahogy illik. És akkor Zita néni belekezdett az ünnepi beszédébe, amely leginkább izgalmas időutazás volt a múltba. Évről évre újabb adalékokat derített ki március idusáról, kezdve olyan hangulatfestő apróságokon, hogy például aznap esett vagy legalábbis szemerkélt. De megtudtuk azt is, hogy a szégyenlős Jókai nem egészen önszántából olvasta fel a 12 pontot, barátai unszolására gyűrte le a lámpalázát. Petőfi ellenben imádott szerepelni, nagyjából minden sarkon elszavalta a Nemzeti dalt, amerre a forradalmi ifjúság elhaladt. Aztán ott volt a legendás nyomdafoglalás, amely megint csak eléggé spontán módon történt: a megilletődött fiatalok nemigen tudták, mit kell ilyenkor csinálni, ám Landerer odasúgta: a forradalom nevében foglalják le a sajtógépeket. S miután a fiúk ebbéli szándékukat hangosan kinyilvánították, a nyomdász, ez a csibész, valahogy így felelt: nos hát, erőszaknak ellent nem állhatok, s azzal kezdődhetett a Nemzeti dal és a 12 pont sokszorosítása.

Hallgattuk  Zita nénit és elképzeltük az esőtől síkos macskaköveken hömpölygő békés tömeget, a Petőfi szíve fölé kokárdát tűző Szendrey Júliát, Táncsics kiszabadítását, aztán az esti ünnepi előadást Laborfalvi Rózával — az egész tiszta, erőszakmentes, csöndes forradalmat, amikor a márciusi ifjak maguk vigyáztak rá, hogy rendbontás ne mocskolhassa be a történelemfordító nap méltóságát.

Zita néni úgy mesélt, mintha ő maga is ott lett volna Pest utcáin a nevezetes napon, olyan átéléssel és lelkesen. Nem vonatkoztatta a jelenre '48 eseményeit, nem vont le belőlük konzekvenciákat sem. Bízott benne, hogy ha találunk aktuális üzenetet, tanulságot vagy bármit, amit megőriznénk a hallottakból, azt úgyis magunkkal visszük. Nem tudom, merre van most, kedves rég elhunyt Tanárnőnk, de remélem, odaát is talált érdeklődő közönséget, és van ünnep is, amit közösen megtarthatnak. Mi, akik hallgathattuk Önt az apró könyvtárszobában, örökre megszerettük március 15-dikét. Köszönet érte.

Szerencsére a Zita nénik országa is vagyunk, nem csak az Erika néniké.

Szóval ’48 az én fejemben mindig is szélesvásznú moziként élt, izgalmas, pergő cselekménnyel, váratlan és vicces fordulatokkal meg felemelő pillanatokkal, romantikus szálakkal és nem utolsó sorban: bátor és elképesztően vonzó szereplőkkel. Vajon mások is ilyennek látják? Eddig csak rövidebb dokumentumfilmekkel találkoztam március 15-dikéről, szép és informatív alkotások voltak, sok pátosszal, korhű zenei aláfestéssel. Akárha íróink életrajzi feldolgozásait nézném: komor méltóságteljesség, pici unalom. Pedig irodalmunk nagyjai közt is bőven akad kalandos életű vagabundus, mégis a panteonok márványhűvöse érződik a róluk készült filmeken.

Ha tehetném, filmre vinném a vitéz Balassi Bálint kalandjait, Janus Pannonius okos ármánykodását, Zrínyit, a nagyformátumú államférfit és költőt (s vele a titokzatos vadkant), a szívtipró, önpusztító Adyt és másokat, akiket egyre kevesebben olvasnak, mert riasztó lehet a régies nyelvi stílus, s mert sok mai olvasó nehezen talál kapcsolódási pontokat ezekhez a múltbéli, nagyszerű elmékhez.

És legfőképp megfilmesíteném március 15-dikét. Giccs vagy nem giccs, én bizony színes, szagos kosztümös nagyjátékfilmet csinálnék belőle. Kicsit hatásvadászt, kicsit szemtelent, de legfőképp jó érzést adót. Sok verssel és zenével, és sok apró, emberi pillanattal. Olyan filmet, ami Zita néninek is tetszene. Olyat, ami megsimogatja a lelkünket, hogy lám, ilyet is tudtunk: teljes szívvel kiállni a szabadságért.

Ha rám bíznák a szereposztást is – ó, én telhetetlen – Szabó Kimmel Tamásnak adnám Petőfi szerepét. Amennyiben koprodukciós lenne az alkotás, és külföldi sztár kellene a főszerepre, csakis a skót zseni, James McAvoy játszhatná a lánglelkű költőt. Jókait jól hozná Lengyel Tamás (angol hangja Orlando Bloom). Nem tudom, pontosan kinek a bőrébe bujtatnám, de mindenképp leszerződtetném Robert Downey Jr-t is (azt hiszem, tökéletes Landerer lenne, igen).

S egy apró szerepet magamnak is szánnék. Szeretnék ott lenni a forradalmi tömegben, akár sokad rendű, fel sem tűnő statisztaként. Hadd éljem át minél többször, mennyire klassz ez az ünnep.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!