muvhaz

Furának tűnhet, de olykor egy-egy mozifilmből leginkább a zenéje bizonyul maradandónak. A sztori idővel feledésbe merül, a szereplők neve elhomályosul vagy felcserélődik az emlékeinkben, de a dallam ott duruzsol a fülünkben évtizedek múltán is.

Lássunk néhány filmzenét, amelyet már a legelső taktusokból bárki felismer, még ha nem is tudja egyből hozzá társítani a megfelelő képkockákat.

1. Whitney Houston: I will always love you

A tragikus sorsú énekesnő legnagyobb slágere máig a szerelmesek himnusza és a fürdőszobai dalnokok kedvelt áriája (lásd Adam Sandler szólóját a Golyóállóban). A középszerű Több mint testőrt viszont Kevin Costner sármja sem mentette meg a megérdemelt feledéstől.

   2. Sam Smith: Writing's on the Wall

Míg az önmagában is remek Skyfall sikeréhez Adele csak hozzátett, a Spectre-ben Sam Smith hangja a legösszetettebb elem. Bár Daniel Craig most is jól tolta, a sztori elmaradt az új szériában megszokott 007-színvonaltól. De a betétdal legalább hozott egy Oscart a filmnek.

3. Madonna: Don’t cry for me, Argentina

Szem nem marad szárazon, szív nem marad hasadatlan Evita búcsúja hallatán. Persze, a film is becsületes mestermunka, a budapesti helyszínek meg különösen kedvesek a magyar néző szemének, mégis Andrew Lloyd Webber érzelmes zenéje teszi igazán emlékezetessé a mozit. Meg persze Madonna, akinek akkor is erőteljes a filmes jelenléte, ha éppen nem játszik túl jól.

4. Survivor: Eye of the Tiger

Elnézést kérek a Rocky-rajongóktól, bizonyára önmagában is nagyhatású a széria, de számomra itt a zene visz mindent. Olyan dinamikus, energikus és ösztönző, hogy a 4-es metró építésénél is érdemes lett volna bevetni.

5. Justin Timberlake: Can’t stop the feeling

Habár a Trollok című animációs filmhez készült, Timberlake funky-disco slágere önálló életét él az első perctől. Nehezen tudom elképzelni, hogy van ember a földön, akinek ne támadna kedve egy jót riszálni erre a pörgős számra, amelynek videoklipjei is jókedvre derítenek.

6. Irene Cara: What a feeling

     Michael Sembello: Maniac

Két ilyen remek zene egy filmben szinte pazarlás, Cara-é vitte is az Oscart. Ami a korai Rocky a férfiaknak, minden bizonnyal az a nőknek a Flashdance. Színtiszta 80-as évek életérzés (vattafíling): rakoncátlan lobonc, tornadressz, kitartás, küzdelem s végül — legalábbis a filmeken — a megérdemelt siker.

7. Klaus Badelt: A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka

A kalózos széria első része eredeti módon frissítette fel a klasszikus kalandfilm hagyományait, s adott mellé egy olyan lendületes zenét, amely egyszerre robosztusan buzdító és szellemesen játékos. Lehet, hogy a sztori a folytatások során lassacskán elfáradt és modorossá vált, de ez a dallam még sokáig ott fog lüktetni minden renitens kalandorlélek fülében.

8. Ellie Goulding: Love me like you do

Ha egyik-másik eddig említett filmnél el is bizonytalanodtam, hogy tényleg jobb-e a zene, mint maga a mozi, ezúttal nincs ilyen dilemmám. Mindegy hány árnyalata van az alkotók szerint, számomra ez a szürke az unalom színe. Az egyetlen dolog, ami színt visz az érzelmes lektűr kopott sémái közé, Ellie Goulding éteri hangja.

9. Ed Sheeran: Photograph

 A Mielőtt megismertelek is közhelyekből öszefércelt regényadaptáció, de legalább az olcsó erotikától megkíméli a nézőt. Némi kárpótlást nyújt az elvesztegetett időnkért Ed Sheeran szívhez szóló zenéje, de hát azt a film nélkül is élvezhetjük. Sőt, úgy élvezhetjük csak igazán.

+1 Nem mozi, hanem tévéfilmsorozat és ráadásul magyar: a Patika slágerei (Dés László, Kaszás Attila, Somló Tamás, Koltai Róbert)

A mai harmincon túliak közül ki ne emlékezne a 90-es évek népszerű magyar tévésorozatának betétdalaira? Somló Tamás borongósan lírai vallomására (A hajad mostanában másként hordod már, de nekem ugyanúgy szép vagy, ugyanaz a lány…)? Ha ezzel nem sikerült visszahódítani a  régi kedvest, akkor ott felesleges volt tovább reménykedni. De maradandó a Gatyadal, a Vigyázz rám, lényegében a sorozat összes nótája. Nem csoda, hogy a számokat tartalmazó album a MAHASZ eladási listáját is vezette.

 A fenti felsorolás persze szubjektív és önkényes. A kekec mozirajongó akkor a legboldogabb, ha a film és a zene összhangja teszi teljessé az élményt, ami szerencsére elég gyakori, elég csak azokra a produkciókra gondolni, amikhez például James Horner, Ennio Morricone vagy Hans Zimmer adta a nevét és a zenéjét.

Március 15-dike a legderűsebb, legoptimistább tartalmú nemzeti ünnepünk. Hogy mit jelentett 1848-ban, és mit tanít a mának, a mindenkori ifjúságnak, azt tehetséges szónokok, felkért szakértők, magyar- és történelem szakos tanárok foglalják össze évről évre. Néha frappánsan, lényeglátóan, máskor unalmasan vagy szájbarágósan. Agyonaktualizálva és elferdítve vagy valósághűen, ámde szárazon. A diákok pedig hallgatják, éneklik és szavalják, amit ilyenkor szokás. Gyakran unják, vagy egyszerűen nem érzik, hogy róluk és hozzájuk is szól ez a történet. De ha a kiváló true story értő kezekbe kerül, akkor biztosan „átjön” az érzés, az üzenet.

Sok éven át minden március 15-dikén összegyűltünk a kicsi városi könyvtárban, ünneplőben, kokárdával, ahogy illik. És akkor Zita néni belekezdett az ünnepi beszédébe, amely leginkább izgalmas időutazás volt a múltba. Évről évre újabb adalékokat derített ki március idusáról, kezdve olyan hangulatfestő apróságokon, hogy például aznap esett vagy legalábbis szemerkélt. De megtudtuk azt is, hogy a szégyenlős Jókai nem egészen önszántából olvasta fel a 12 pontot, barátai unszolására gyűrte le a lámpalázát. Petőfi ellenben imádott szerepelni, nagyjából minden sarkon elszavalta a Nemzeti dalt, amerre a forradalmi ifjúság elhaladt. Aztán ott volt a legendás nyomdafoglalás, amely megint csak eléggé spontán módon történt: a megilletődött fiatalok nemigen tudták, mit kell ilyenkor csinálni, ám Landerer odasúgta: a forradalom nevében foglalják le a sajtógépeket. S miután a fiúk ebbéli szándékukat hangosan kinyilvánították, a nyomdász, ez a csibész, valahogy így felelt: nos hát, erőszaknak ellent nem állhatok, s azzal kezdődhetett a Nemzeti dal és a 12 pont sokszorosítása.

Hallgattuk  Zita nénit és elképzeltük az esőtől síkos macskaköveken hömpölygő békés tömeget, a Petőfi szíve fölé kokárdát tűző Szendrey Júliát, Táncsics kiszabadítását, aztán az esti ünnepi előadást Laborfalvi Rózával — az egész tiszta, erőszakmentes, csöndes forradalmat, amikor a márciusi ifjak maguk vigyáztak rá, hogy rendbontás ne mocskolhassa be a történelemfordító nap méltóságát.

Zita néni úgy mesélt, mintha ő maga is ott lett volna Pest utcáin a nevezetes napon, olyan átéléssel és lelkesen. Nem vonatkoztatta a jelenre '48 eseményeit, nem vont le belőlük konzekvenciákat sem. Bízott benne, hogy ha találunk aktuális üzenetet, tanulságot vagy bármit, amit megőriznénk a hallottakból, azt úgyis magunkkal visszük. Nem tudom, merre van most, kedves rég elhunyt Tanárnőnk, de remélem, odaát is talált érdeklődő közönséget, és van ünnep is, amit közösen megtarthatnak. Mi, akik hallgathattuk Önt az apró könyvtárszobában, örökre megszerettük március 15-dikét. Köszönet érte.

Szerencsére a Zita nénik országa is vagyunk, nem csak az Erika néniké.

Szóval ’48 az én fejemben mindig is szélesvásznú moziként élt, izgalmas, pergő cselekménnyel, váratlan és vicces fordulatokkal meg felemelő pillanatokkal, romantikus szálakkal és nem utolsó sorban: bátor és elképesztően vonzó szereplőkkel. Vajon mások is ilyennek látják? Eddig csak rövidebb dokumentumfilmekkel találkoztam március 15-dikéről, szép és informatív alkotások voltak, sok pátosszal, korhű zenei aláfestéssel. Akárha íróink életrajzi feldolgozásait nézném: komor méltóságteljesség, pici unalom. Pedig irodalmunk nagyjai közt is bőven akad kalandos életű vagabundus, mégis a panteonok márványhűvöse érződik a róluk készült filmeken.

Ha tehetném, filmre vinném a vitéz Balassi Bálint kalandjait, Janus Pannonius okos ármánykodását, Zrínyit, a nagyformátumú államférfit és költőt (s vele a titokzatos vadkant), a szívtipró, önpusztító Adyt és másokat, akiket egyre kevesebben olvasnak, mert riasztó lehet a régies nyelvi stílus, s mert sok mai olvasó nehezen talál kapcsolódási pontokat ezekhez a múltbéli, nagyszerű elmékhez.

És legfőképp megfilmesíteném március 15-dikét. Giccs vagy nem giccs, én bizony színes, szagos kosztümös nagyjátékfilmet csinálnék belőle. Kicsit hatásvadászt, kicsit szemtelent, de legfőképp jó érzést adót. Sok verssel és zenével, és sok apró, emberi pillanattal. Olyan filmet, ami Zita néninek is tetszene. Olyat, ami megsimogatja a lelkünket, hogy lám, ilyet is tudtunk: teljes szívvel kiállni a szabadságért.

Ha rám bíznák a szereposztást is – ó, én telhetetlen – Szabó Kimmel Tamásnak adnám Petőfi szerepét. Amennyiben koprodukciós lenne az alkotás, és külföldi sztár kellene a főszerepre, csakis a skót zseni, James McAvoy játszhatná a lánglelkű költőt. Jókait jól hozná Lengyel Tamás (angol hangja Orlando Bloom). Nem tudom, pontosan kinek a bőrébe bujtatnám, de mindenképp leszerződtetném Robert Downey Jr-t is (azt hiszem, tökéletes Landerer lenne, igen).

S egy apró szerepet magamnak is szánnék. Szeretnék ott lenni a forradalmi tömegben, akár sokad rendű, fel sem tűnő statisztaként. Hadd éljem át minél többször, mennyire klassz ez az ünnep.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Figyelem, spoiler: filmkritikának álcázott könyvajánló következik.

Március 9-dikétől már a magyar mozik is vetítik A fehér királyt. A film Dragomán György azonos című, 2005-ben megjelent regénye alapján készült. A forgatókönyvíró- és rendező páros (Alex Helfrecht és Jörg Tittel) az alaphelyzetet és a regény néhány fontosabb cselekményszálát felhasználta ugyan, ám lényegében az alapműétől eltérő hangsúlyokkal rendelkező, egyéni víziót alkotott a kis Dzsátá történetéből.

A film egy rokonszenves család vízparti piknikjével indul. Ám az ismerős dunai táj fölött vészjóslóan magaslik a munkás forradalmár monumentális szobra, kezében a rendszer szimbólumával, a háromágú villával. A gigantikus birodalmi jelkép egyszerre idézi meg a kommunista Szovjetuniót és a náci Németországot. Ám ez itt a Haza (Homeland), egy meg nem nevezett helyen és be nem határolt történelmi időben fennálló diktatórikus rendszer.

Egy fiú, két eset

Dzsátá, a történet 11 éves főhőse — miután apját politikai okokból elhurcolják – édesanyjával él egy állandó megfigyelés alatt tartott telepen.

S miközben lépten-nyomon kénytelen megtapasztalni a megbélyegzés és az elnyomás számtalan formáját, folyamatosan vívja a kamaszkor jelentős és néha csakugyan vérre menő csatáit, hogy végül megerősödve és az anyjáéval azonos elszántsággal harcoljon — reménytelenül is — az apáért. A film a szinte folyamatosan hallható zaklatott, vészjósló hangulatú zenével és a fényképezés tompa tónusaival is érzékelteti a rendszer elszigeteltségét és embertelen szigorát. Az igazán jelentékeny és árnyaló részletekkel viszont adós marad, Homeland ideológiai képe, politikai természetrajza túlságosan elnagyolt és sematikus. A Dragomán-regényben megtalálható finom emberismeret, a csalódásokon, kudarcokon és győzelmeken edződő-érlelődő gyermeklélek árnyalatai és alakulásai sajnálatos módon úgyszintén elsikkadnak a családtörténetté duzzadó filmes adaptációban. A film főhőssé emeli az anyát is, s az ő ellenpontjaként formálja meg a kemény jellemű, fanatikusan rendszerhű nagymamát (ez utóbbi fogás a hatásos lezáráshoz tényleg jól jön; megrendítően groteszk az a jelenet, melyben a szeretteit elveszítő asszony egyedül énekli a himnuszt férje ravatala mellett).

A meghasonlott ex-pártfunkcionárius nagyapát megformáló Jonathan Pryce és a Dzsátát játszó Lorenzo Allchurch a két legfajsúlyosabb szereplő, mindketten meggyőző színészi teljesítménnyel keltik életre a figurát.  Erőteljes alakítás a nagymamát játszó Fiona Shaw-é és a Meade generálist megszemélyesítő Greta Scacchi-é, mellettük kissé halványnak tűnik Agyness Deyn az anya szerepében.

Mágia vs. sci-fi

A címmé emelt fehér királynak nem azonos a jelentése a két alkotásban. Míg a filmben inkább csak utalás, a novellafüzérként is olvasható regényben sokjelentésű szimbólum. Miután Dzsátá elcseni  a sakkautomatától (?) a fehér király különleges figuráját, kabalaként magánál tartja. Ráadásul éppen ebben a jelenetben, a beazonosíthatatlan afrikai bábuval lép be a történetbe a mágia, s a következő epizódban teljesedik ki, mikor a „madárember” Csákány megidézi Dzsátá apját. A kisfiú valóságérzékelése kitágul, egyúttal el is bizonytalanodik, s részben ez magyarázhatja, hogy az utolsó fejezetben többször is úgy érzi, valójában talán meg sem történik, amit éppen átél. Ennek a lebegtető, mágikus látásmódnak egyáltalán nem enged teret a film (az említett epizódokat sem emelték át a filmbe az alkotók), melyben a rövid káprázatot a futurisztikus környezet, a high-tech magyarázza.

Aktualitás

A film készítőivel készült interjúkból kiderül, hogy az alkotók szerint a közelmúlt világpolitikai történései különös aktualitást adnak a filmnek. A Brexit után és Trump megválasztása óta Európa és Amerika már nem ugyanaz a hely többé, melynek korábban hittük. A fejlett világ országai lassacskán magukba záródnak. A történelem a fikciót másolja, a disztópia valósággá válhat.

Dragomán György regénye a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben játszódik Erdélyben. Nagyon is konkrét történelmi korban és földrajzilag beazonosítható helyen. Mégis többet mond a mindenkori diktatúrák létmódjáról, antihumánus működési mechanizmusáról, hazug és manipulatív retorikájáról, erőszakos gyakorlatáról, mint a film, amelyet inspirált. Nincsenek közvetlen megfelelési pontjai a mával vagy a prognosztizálható jövővel, de mert művészileg hiteles, ebből fakadóan mindig aktuális.

A film vagy a könyv? Esetleg mindkettő?

Mindezek ellenére mégsem időpocsékolás beülni a filmre. Különösen a fiatalabb generációk számára lehet tanulságos szembesülni egy olyan államrenddel, amelyről szerencsére nem szerezhettek saját tapasztalatot. Önálló alkotásként végeredményben megállja a helyét a mozi, viszont sajgó hiányérzetünk támad, ha összevetjük a könyvvel. S habár eddig egyebet se csináltam, mint összehasonlítottam a két alkotást, most mégis azt szeretném javasolni, inkább induljunk ki abból, hogy itt merőben eltérő intenciójú megközelítésmódokkal van dolgunk.

A film által elsődlegesen feltett kérdés ugyanis: milyen és hogyan működik a diktatúra egy kisfiú és családja szemszögéből? A regényé pedig az, hogy milyen felnőni a diktatúrában. Dragomán könyvének középpontjában nem elsősorban a politikai elnyomás formái és a rendszer által előidézett személyes veszteségek állnak (habár nagy súllyal van jelen ez is), hanem egy gyerek, aki az apja elvesztése és viszontlátása közötti 2 év során felnő, képessé válik rá, hogy számot vessen a világgal, s benne a saját helyzetével és elég érett lesz a küzdelem vállalásához. Számomra ez utóbbi, regénybeli problémakör az izgalmasabb, s emiatt a film legfontosabb hozadékának azt tartom, hogy még nagyobb figyelmet irányíthat a regényre, melyet már eddig is több mint 30 nyelvre fordítottak le.

A fehér király jó szívvel ajánlható olvasmány mindenkinek, aki már megtapasztalta vagy épp most éli át a kamaszkor megpróbáltatásait. Írója többet tud a felnőtté válásról, mint Ottlik óta bárki a magyar irodalomban.

Fotók: vertigomedia.hu