muvhaz

Figyelem, spoiler: filmkritikának álcázott könyvajánló következik.

Március 9-dikétől már a magyar mozik is vetítik A fehér királyt. A film Dragomán György azonos című, 2005-ben megjelent regénye alapján készült. A forgatókönyvíró- és rendező páros (Alex Helfrecht és Jörg Tittel) az alaphelyzetet és a regény néhány fontosabb cselekményszálát felhasználta ugyan, ám lényegében az alapműétől eltérő hangsúlyokkal rendelkező, egyéni víziót alkotott a kis Dzsátá történetéből.

A film egy rokonszenves család vízparti piknikjével indul. Ám az ismerős dunai táj fölött vészjóslóan magaslik a munkás forradalmár monumentális szobra, kezében a rendszer szimbólumával, a háromágú villával. A gigantikus birodalmi jelkép egyszerre idézi meg a kommunista Szovjetuniót és a náci Németországot. Ám ez itt a Haza (Homeland), egy meg nem nevezett helyen és be nem határolt történelmi időben fennálló diktatórikus rendszer.

Egy fiú, két eset

Dzsátá, a történet 11 éves főhőse — miután apját politikai okokból elhurcolják – édesanyjával él egy állandó megfigyelés alatt tartott telepen.

S miközben lépten-nyomon kénytelen megtapasztalni a megbélyegzés és az elnyomás számtalan formáját, folyamatosan vívja a kamaszkor jelentős és néha csakugyan vérre menő csatáit, hogy végül megerősödve és az anyjáéval azonos elszántsággal harcoljon — reménytelenül is — az apáért. A film a szinte folyamatosan hallható zaklatott, vészjósló hangulatú zenével és a fényképezés tompa tónusaival is érzékelteti a rendszer elszigeteltségét és embertelen szigorát. Az igazán jelentékeny és árnyaló részletekkel viszont adós marad, Homeland ideológiai képe, politikai természetrajza túlságosan elnagyolt és sematikus. A Dragomán-regényben megtalálható finom emberismeret, a csalódásokon, kudarcokon és győzelmeken edződő-érlelődő gyermeklélek árnyalatai és alakulásai sajnálatos módon úgyszintén elsikkadnak a családtörténetté duzzadó filmes adaptációban. A film főhőssé emeli az anyát is, s az ő ellenpontjaként formálja meg a kemény jellemű, fanatikusan rendszerhű nagymamát (ez utóbbi fogás a hatásos lezáráshoz tényleg jól jön; megrendítően groteszk az a jelenet, melyben a szeretteit elveszítő asszony egyedül énekli a himnuszt férje ravatala mellett).

A meghasonlott ex-pártfunkcionárius nagyapát megformáló Jonathan Pryce és a Dzsátát játszó Lorenzo Allchurch a két legfajsúlyosabb szereplő, mindketten meggyőző színészi teljesítménnyel keltik életre a figurát.  Erőteljes alakítás a nagymamát játszó Fiona Shaw-é és a Meade generálist megszemélyesítő Greta Scacchi-é, mellettük kissé halványnak tűnik Agyness Deyn az anya szerepében.

Mágia vs. sci-fi

A címmé emelt fehér királynak nem azonos a jelentése a két alkotásban. Míg a filmben inkább csak utalás, a novellafüzérként is olvasható regényben sokjelentésű szimbólum. Miután Dzsátá elcseni  a sakkautomatától (?) a fehér király különleges figuráját, kabalaként magánál tartja. Ráadásul éppen ebben a jelenetben, a beazonosíthatatlan afrikai bábuval lép be a történetbe a mágia, s a következő epizódban teljesedik ki, mikor a „madárember” Csákány megidézi Dzsátá apját. A kisfiú valóságérzékelése kitágul, egyúttal el is bizonytalanodik, s részben ez magyarázhatja, hogy az utolsó fejezetben többször is úgy érzi, valójában talán meg sem történik, amit éppen átél. Ennek a lebegtető, mágikus látásmódnak egyáltalán nem enged teret a film (az említett epizódokat sem emelték át a filmbe az alkotók), melyben a rövid káprázatot a futurisztikus környezet, a high-tech magyarázza.

Aktualitás

A film készítőivel készült interjúkból kiderül, hogy az alkotók szerint a közelmúlt világpolitikai történései különös aktualitást adnak a filmnek. A Brexit után és Trump megválasztása óta Európa és Amerika már nem ugyanaz a hely többé, melynek korábban hittük. A fejlett világ országai lassacskán magukba záródnak. A történelem a fikciót másolja, a disztópia valósággá válhat.

Dragomán György regénye a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben játszódik Erdélyben. Nagyon is konkrét történelmi korban és földrajzilag beazonosítható helyen. Mégis többet mond a mindenkori diktatúrák létmódjáról, antihumánus működési mechanizmusáról, hazug és manipulatív retorikájáról, erőszakos gyakorlatáról, mint a film, amelyet inspirált. Nincsenek közvetlen megfelelési pontjai a mával vagy a prognosztizálható jövővel, de mert művészileg hiteles, ebből fakadóan mindig aktuális.

A film vagy a könyv? Esetleg mindkettő?

Mindezek ellenére mégsem időpocsékolás beülni a filmre. Különösen a fiatalabb generációk számára lehet tanulságos szembesülni egy olyan államrenddel, amelyről szerencsére nem szerezhettek saját tapasztalatot. Önálló alkotásként végeredményben megállja a helyét a mozi, viszont sajgó hiányérzetünk támad, ha összevetjük a könyvvel. S habár eddig egyebet se csináltam, mint összehasonlítottam a két alkotást, most mégis azt szeretném javasolni, inkább induljunk ki abból, hogy itt merőben eltérő intenciójú megközelítésmódokkal van dolgunk.

A film által elsődlegesen feltett kérdés ugyanis: milyen és hogyan működik a diktatúra egy kisfiú és családja szemszögéből? A regényé pedig az, hogy milyen felnőni a diktatúrában. Dragomán könyvének középpontjában nem elsősorban a politikai elnyomás formái és a rendszer által előidézett személyes veszteségek állnak (habár nagy súllyal van jelen ez is), hanem egy gyerek, aki az apja elvesztése és viszontlátása közötti 2 év során felnő, képessé válik rá, hogy számot vessen a világgal, s benne a saját helyzetével és elég érett lesz a küzdelem vállalásához. Számomra ez utóbbi, regénybeli problémakör az izgalmasabb, s emiatt a film legfontosabb hozadékának azt tartom, hogy még nagyobb figyelmet irányíthat a regényre, melyet már eddig is több mint 30 nyelvre fordítottak le.

A fehér király jó szívvel ajánlható olvasmány mindenkinek, aki már megtapasztalta vagy épp most éli át a kamaszkor megpróbáltatásait. Írója többet tud a felnőtté válásról, mint Ottlik óta bárki a magyar irodalomban.

Fotók: vertigomedia.hu