muvhaz

A női ökölvívás megítélése máig megosztja a közvéleményt. Sokak szerint ez a küzdősport túl durva, veszélyes és erőszakos ahhoz, hogy a gyengébbik is nem űzze. Vannak, akik a nők részvételi szándékát modernkori divathóbortnak, afféle feminista bizonyítási kényszernek tartják. Elég azonban pár pillantást vetnünk az ökölvívás történetére, hogy lássuk, a nők jelenléte ebben a sportágban egyáltalán nem újkeletű.

Felvették a kesztyűt

Elizabeth Wilkinson, az első ismert női bokszoló 1722-ben nyilvánosan, újsághirdetés útján hívta ki ellenfelét, Hannah Heyfiledet. Wilkinson amúgy férfiak ellen is kiállt, szintén bokszoló férjével pedig párban is vállaltak meccseket. Az öklözés akkoriban meglehetősen szabad stílusban zajlott, puszta kézzel estek egymásnak az ellenfelek, megengedett volt a rúgás, a térdelés és a birkózás. A karmolások és tépések elkerülése végett egy-egy pénzérmét tartottak a markukban a versenyzők (ráadásul így nagyobb erővel üthettek). Wilkinson teljes testfelületet borító öltözékben bokszolt, ezzel is hangsúlyozva sportolói mivoltát (a férfiakat szórakozató női csetepatékon a résztvevők általában toplessben verekedtek). S habár elismert és népszerű személyiség volt a maga korában, ez önmagában kevésnek bizonyult: a női ökölvívás megítélése továbbra is ellentmondásos maradt Angliában. A megcsontosodott erkölcsű viktoriánus kor pedig nem véletlenül hagyta figyelmen kívül a sikeres előzményeket: végleg le akart számolni a női boksszal és tiltó rendeletet hozott ellene.

Ez alatt Amerikában egyre népszerűbbé vált az ökölvívás a nők körében. Az1867-ben bevezetett új szabályozások nagy előrelépést jelentettek a sportág történetében: kötelezővé tették a kesztyű használatát a mérkőzéseken, meghatározták a szorító méretét, a menetek és a pihenők hosszát, megtiltották a fogást és a birkózást. Az első hivatalos női mérkőzés 1876-ban zajlott le a New York-i Hills Theaterben Nell Saunders és Rose Harland között. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a díj egy ezüst vajtartó volt.

Az újkori olimpiai játékokon 1904-ben debütált az ökölvívás, kétnemű sportágként. Akkor talán még kevesen sejtették, hogy az első szereplés után több mint 100 évnek kell eltelnie, míg a nők ismét bokszolhatnak az ötkarikás játékokon.

Nem dobták be a törölközőt

A 20. század első évtizedeiben a tehetősebb amerikai családok szívesen küldték bokszedzésre lányaikat. Elsősorban nem sportkarrierben reménykedtek, inkább önvédelmi és egészség-megőrzési céllal járatták gyermekeiket a bostoni sportklubokba. Az 1930-40-es évekre aztán a sportág imázsa megkopott. A korabeli fotókon a bokszolást imitáló nők lenge ruhában, nemegyszer magas sarkúban, lágy fények közt és erotikusnak szánt beállításokban tűnnek fel.

Az 1920-ban megalakuló FIBA (Federation International Boxing Amateur), az első nemzetközi ökölvívó szövetség nem ismerte el a nők részvételét a sportágban. Kizárólag férfi sportolók felkészítésével és versenyeztetésével foglalkozott az 1925-ben létrejött Magyar Ökölvívó Szövetség is.

Ennek ellenére az amatőr női öklözők egyre nagyobb publicitást kaptak, főleg az USA-ban. A minden sztereotípiát felülíró Barbara Buttrick (autodidaktaként tanult meg bokszolni, magassága a 160 cm-t sem érte el és férfiak ellen is ringbe szállt) 1954-es mérkőzését a nemzeti televízió is közvetítette, első alkalommal a sportág történetében. Azokban a tagállamokban, ahol a nők nem léphettek szorítóba, számos sportoló pert indított az engedély megszerzéséért. Az első peres úton szerzett engedélyt 1975-ben állították ki Nevadában, tulajdonosa Caroline Svedsen volt. Az ő példája nyomán egyre többen fordultak a bírósághoz, s a kor legnagyobb női bunyósai sorra kapták meg a lehetőséget, hogy legálisan léphessenek a szorítóba. Mérföldkőnek számított Eva Shain esete, ő volt az első női bíró, aki férfi ökölvívó bajnokságon pontozhatott, ráadásául épp a bokszlegenda, Muhammad Ali és Earnie Shavers címmérkőzésén.

Per vezetett el ahhoz is, hogy női szakág nyíljon az USA Boksz Szövetségben. A bíróságon győzedelmeskedő Dallas Malloy vívhatta meg az első amatőr mérkőzést 1993-ban (meg is nyerte).

1977-ben feloldották az évszázados tilalmat Angliában.

Az AIBA (Amateur International Boxing Association) 1994-ben kétneműnek nyilvánította az ökölvívást. Női albizottságot hoztak létre és megalkották a női ökölvívás szabályrendszerét. Nemzeti, majd nemzetközi bajnokságokat rendeztek és az első világversenyre sem kellett sokat várni. Az olimpiai programba való felvétel viszont nem volt zökkenőmentes, végül a 2012-es londoni ötkarikás játékokon — 108 év kihagyás után — a női ökölvívók ismét a ringbe léphettek (igaz, csak 3 súlycsoportban).

Mellbevágó problémák

A férfi és női ökölvívókra vonatkozó nemzetközi szabályok szinte teljesen azonosak, a nők a testi épségének védelme mégis komoly viták tárgya volt még a közelmúltban is. A Brit Orvosi Szövetség például kritikát fogalmazott meg a NOB azon döntésével kapcsolatban, hogy a női ökölvívás olimpiai versenyszám lett. Dr. Mike Loosmore, a brit ökölvívó csapat orvosa viszont The Guardian internetes oldalán kifejtette, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ökölvívás nem jelent nagyobb egészségügyi kockázatot a nőkre, mint a férfiakra. A többi sportághoz mérten sem nevezhető különösen veszélyesnek, hiszen például a téli sportoknál is elég nagy a koponyasérülés esélye. Amellett jelentős különbség van a profi és amatőr boksz között, az utóbbi biztonságosabbnak tekinthető.

De az új idők újabb problémákat is felvetnek. Emlékezetes eset a közelmúltból az angol Sarah Blewdené. A korábban modellként dolgozó 25 éves nő bokszolói álmai mellnagyobbítása miatt hiúsultak meg. Az ABA (Amateur Boxing Association) angliai szervezete ugyanis a nemzetközi szabályokra hivatkozva 2009-ben eltiltotta a versenysporttól. Tony Atwood, a Boksz Szövetség elnöke a Daily Mirrornak elmondta, balesetveszélyesek a mellimplantátumok, ezért sem az amatőr, sem a profi ökölvívásban nem versenyezhet az a sportoló, akinek a testébe ilyet ültettek be. Blewden az implantátumok biztonságossága mellett érvelt, kevés sikerrel. „… ha mégis megsérülök, az én dolgom” — nyilatkozta a felháborodott a sportoló, aki kész lett volna mellvédőt használni a meccseken, ám a Szövetség hajthatatlan maradt.

Hazai szorítókban

A MÖSZ 1996-ban engedélyezte a nők versenyzését (Balázs Éva volt az első igazolt versenyző). Hamarosan megrendezték az első női országos bajnokságot. A nemzetközi sikerek sem maradtak el, 2001-ben Pruzsinszky Ivett világbajnok lett, a következő évben pedig Kovács Mária is győzni tudott a súlycsoportjában. A 2012-es és a 2016-os olimpiára viszont a magyar női ökölvívók nem szereztek kvalifikációt.

A profi női ökölvívás iránti érdeklődés az ezredforduló környékén szemlátomást megnőtt hazánkban. Az elmúlt évtized két legismertebb profi női versenyzőjének — Miló Viktóriának és Csábi Bettinának — a meccseit milliós nézettség mellett közvetítették a kereskedelmi csatornák.

Habár azt hihetnénk, női öklözők előtt végre szabad a pálya, helyzetük továbbra sem olyan egyértelmű, mint férfi szaktársaiké. Szinte nincs olyan interjú, amely ne feszegetné, mit szólnak a velük kapcsolatos sztereotípiákhoz. A ringben magabiztosan küzdő női versenyzők a média kereszttüzében védekező pozícióba kényszerülnek: kénytelenek érvelni a pályaválasztásuk mellett, ki kell fejteniük, hogyan viszonyulnak saját nőiségükhöz. Úgy tűnik, a boksz férfias világában a nők által elért eredmények még ma sem beszélnek önmagukért.